Erődrendszer a Kazár Kaganátus északi és nyugati határterületén (Don és Donyec mentén), valamint a szláv nyelvű népek déli határzónájában (Kr.u. 8–10. század), illetve az ún. korai kazárokhoz (Kr.u. 7. század második fele) köthető perescsepinói régészeti

Forrás:

Magyarok a honfoglalás korában. Magyar őstörténet 2. Szerk.: Sudár B. Budapest 2015, 187.

(Nagy Béla munkája)

A Sarkel-kérdés időrendi szempontból a korai magyar történelem, illetve a magyarok kelet-európai feltűnésének egyik meghatározó eleme volt. A Don alsó folyásánál, Cimljanszk közelében a szovjet-orosz régészek több, egymástól mindössze néhány km távolságra lévő erődöt tártak fel. Közülük kettő a Don-folyó jobb partján állt és faragott, fehér mészkövekből építették őket. Az egykori bal parton – a cimljanszki víztározó által ma már elárasztott területen – álló, kiégetett téglából épült erődöt szokás a bizánci forrásból ismert Sarkellal azonosítani. Az erőd építészeti jellegzetességei és metrikus adatai megerősítették ennek a bal parti cimljanszki erődnek Sarkellal megfeleltetését, jóllehet ma már több téglaerődöt is ismerünk az egykori kaganátus területéről. Az alaprajz elrendezése, a bástyák száma, a falhosszúságok és -vastagságok arányai, valamint az építőanyag méretei valóban a bizánci erődépítészet szabályainak és mértékegységeinek felelnek meg. Ma már azt is tudjuk, hogy a bizánciak részt vettek a teljes Don és Donyec menti erődrendszer kiépítésében, sőt délen, a Kaukázus középső vidékén (humarinszki erőd) is. Sarkel nem tekinthető egyedi esetnek, ugyanakkor nem igazolható, hogy a magyarok ellen épült és ráadásul nem is határvár, hanem a belső kazár területeken fekszik. Mivel a Volga deltájában, alsó folyásánál a második kazár főváros, Etil nyomait mind a mai napig nem sikerült megtalálni, egyre több régész gondolja úgy, hogy a három cimjanszki erőd és a körülöttük elhelyezkedő kazár kori kurgántemetkezések (szokolovka típusú lelőhelyek) a Kazár Kaganátus központi részeként, „fővárosaként” funkcionált.