Térképek

Forrás:

Alekszandr Sz. Zelenkov: Кушнаренковская культура или псевдокушнаренковский тип керамики в Тоболо-Иртышье? (Kusnarenkovói kultúra vagy pszeudokusnarenkovói kerámiatípus a Tobol-Irtis-vidéken?). In: Hadak útján. A népvándorláskor fiatal kutatóinak XXIX. konferenciája. Budapest, 2019. november 15–16. 29th Conference of young scholars on the Migration Period. November 15‒16, 2019, Budapest. Szerk.: Sudár B. ‒ Türk A. Budapest 2020. in print

(Nagy Béla munkája)

Forrás:

Magyarok a honfoglalás korában. Magyar őstörténet 2. Szerk.: Sudár B. Budapest 2015, 142.

(Nagy Béla munkája)

Forrás:

A honfoglalók viselete. Szerk.: Sudár B. – Petkes Zs. Magyar Őstörténet 1. Budapest 2014, 39.

A kusnarenkovói kultúra főként Baskíria Uráltól nyugatra fekvő területein volt elterjedt régészeti műveltség a Kr.u. 6–8. században. Jelentősége abban áll, hogy ezt a régészeti kultúrát

hozták és hozzák ma is leggyakrabban összefüggésbe vagy az ugor nyelvi egység hordozóival

(Jelena A. Halikova és Alfred H. Halikov), vagy – mások – kifejezetten a magyarok elődeivel

(Vlagyimir A. Ivanov és Fodor István), illetve azok Urál vidéki szállásterületével. A számos bizonytalanság ellenére nagyon valószínű, hogy a baskíriai kusnarenkovói népesség az Urálontúl erdős sztyeppei régiójából telepedett át nyugatra, melynek történeti hátterében több szakember is az avarok nyugatra vándorlása által okozott népességmozgást vélte felfedezni. A kusnarenkovói kultúrán belül a 8. században (talán újabb keleti népességhullám hatására) kialakult a karajakupovói kultúra (Kr.u. 8–9. sz.), melyet korábban csak a kusnarenkovói egy kései variánsának véltek. A kultúra végét az orosz régészeti kutatás egyértelműen a magyarok nyugati irányú elvándorlásával hozta összefüggésbe a 9. század első felében, melynek hátterében a besenyők, vagy újabban a baskírok e térségben való feltűnését vélték felfedezni. A helyben maradó, főleg nagyállattartással foglalkozó népesség nyugati irányba húzódva, a volgai bolgár birodalomban talált menedéket és olvadt be oda (pl. Bolsije Tigani temető).

(Nagy Béla munkája)

Forrás:

Magyarok a honfoglalás korában. Magyar őstörténet 2. Szerk.: Sudár B. Budapest 2015, 68.

(Nagy Béla munkája)

A volgai bolgárokat a 10. század elejétől említik a muszlim források, amikor az iszlám világ és Kelet-Európa közötti kereskedelem átrendeződött, s a fő kereskedelmi út Transzoxániából kiindulva a kazak sztyeppén keresztül közvetlenül a Volga–Káma vidékén át vezetett. A Kazár Birodalom meggyengülése és az új kereskedelmi lehetőségek arra ösztönözték a második, név szerint is ismert volgai bolgár uralkodót, Almist, hogy felvegye az iszlámot. A kalifa 922-ben küldött követséget hozzájuk, amelyről annak egyik tagja, Ibn Fadlán úti jelentést készített. Az iszlám hivatalos felvétele nyilvánvalóan ellenséges lépés volt a zsidó vallású kazár kagánnal szemben, ugyanakkor jelentős mértékben hozzájárult Bulgár és Szuvár városok megerősödéséhez, valamint a volgai bolgár pénzverés megjelenéséhez a 9. század legvégén, majd elterjedéséhez. Ezek az ún. dirhemutánzatokat újabban egyre nagyobb mennyiségben sikerül azonosítani a Kárpát-medence honfoglalás kori hagyatékában is. A keleten maradt magyarok valószínűleg Volgai Bulgária keleti és északi területén éltek.

Forrás:

A honfoglalók viselete. Szerk.: Sudár B. – Petkes Zs. Magyar Őstörténet 1. Budapest 2014, 32.

Az újabb kelet-európai régészeti eredmények alapján az Urál és a Kárpátok közötti terület 9. századi hagyatékában egyre biztosabban tudunk elkülöníteni olyan, földrajzilag jól behatárolható lelőhelycsoportokat, amelyek egyszerre mutatnak kapcsolatot a Kárpát-medence és a Dél-Urál régió kora középkori emlékanyagával. Ezek alapján egyrészt újabb információkat kapcsolhatunk a magyarok elődeinek feltételezett vándorútjához, a keleten maradt magyarokhoz, illetve a 10. századi Magyar Fejedelemség keleti kereskedelméhez és kapcsolatrendszeréhez.

Forrás:

Magyarok a honfoglalás korában. Magyar őstörténet 2. Szerk.: Sudár B. Budapest 2015, 187.

(Nagy Béla munkája)

A Sarkel-kérdés időrendi szempontból a korai magyar történelem, illetve a magyarok kelet-európai feltűnésének egyik meghatározó eleme volt. A Don alsó folyásánál, Cimljanszk közelében a szovjet-orosz régészek több, egymástól mindössze néhány km távolságra lévő erődöt tártak fel. Közülük kettő a Don-folyó jobb partján állt és faragott, fehér mészkövekből építették őket. Az egykori bal parton – a cimljanszki víztározó által ma már elárasztott területen – álló, kiégetett téglából épült erődöt szokás a bizánci forrásból ismert Sarkellal azonosítani. Az erőd építészeti jellegzetességei és metrikus adatai megerősítették ennek a bal parti cimljanszki erődnek Sarkellal megfeleltetését, jóllehet ma már több téglaerődöt is ismerünk az egykori kaganátus területéről. Az alaprajz elrendezése, a bástyák száma, a falhosszúságok és -vastagságok arányai, valamint az építőanyag méretei valóban a bizánci erődépítészet szabályainak és mértékegységeinek felelnek meg. Ma már azt is tudjuk, hogy a bizánciak részt vettek a teljes Don és Donyec menti erődrendszer kiépítésében, sőt délen, a Kaukázus középső vidékén (humarinszki erőd) is. Sarkel nem tekinthető egyedi esetnek, ugyanakkor nem igazolható, hogy a magyarok ellen épült és ráadásul nem is határvár, hanem a belső kazár területeken fekszik. Mivel a Volga deltájában, alsó folyásánál a második kazár főváros, Etil nyomait mind a mai napig nem sikerült megtalálni, egyre több régész gondolja úgy, hogy a három cimjanszki erőd és a körülöttük elhelyezkedő kazár kori kurgántemetkezések (szokolovka típusú lelőhelyek) a Kazár Kaganátus központi részeként, „fővárosaként” funkcionált. 

Forrás:

Magyarok a honfoglalás korában. Magyar őstörténet 2. Szerk.: Sudár B. Budapest 2015, 137.

(Nagy Béla munkája)

Kelet-Európa régészeti hagyatékában a Dnyeszter és a Dnyeper folyók középső és alsó folyása mentén korábban nem ismertünk a Kr.u. 9. századból nagy területre kiterjedő és összefüggő régészeti műveltég(ek)et. Az utóbbi 10–15 évben azonban ez a „fehér folt” eltűnt Kelet-Európa régészeti térképéről. Előbb Ukrajnában a Dnyeper mentén, a mai Krivij Rih, Kirovohrad, Dnyipro, Kremencsug térségében, majd Moldáviában a Dnyeszter vidékén (pl. Szlobodzeja) kerültek nagyobb számban 9. századi emlékek. Ezt leletkört az első, névadó lelőhelyük alapján régészetileg összefoglalóan szubbotci típusú lelőhelyeknek nevezzük (pl. Tvjordohlebi, Katyerinovka, Korobcsino stb.). Az itt eltemetettek leletanyagának jellege és időrendje meglepő összhangban áll a magyarok elődeiről szóló írott források adataival, régészetileg pedig a honfoglalás kori hagyatékkal, illetve a Volga-Dél Urál térséggel hozható összefüggésbe. A szubbotci típusú lelőhelyeket a nemzetközi kutatás egyöntetűen a magyarság etelközi szállásterületének hagyatékaként tartja számon.

Forrás:

Kvitnyickij, M. V. ‒ Tyelnov, Ny. P. ‒ Szinyika, V. Sz. – Türk A.: Korai magyar leletek a Fekete-tenger északnyugatielőteréből (9. század ‒ 10. század első fele)

In: Hadak útján. A népvándorláskor fiatal kutatóinak XXIX. konferenciája. Budapest, 2019. november 15–16. 29th Conference of young scholars on the Migration Period. November 15‒16, 2019, Budapest. Szerk.: Sudár B. ‒ Türk A. Budapest 2020, in print

Forrás:

Alekszej V. Komar: История и археология древних мадьяр в эпоху миграции / A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Szerk.: Türk Attila ‒ Budai Dániel

Studia ad Archaeologiam Pazmaniensia 11. / Magyar Őstörténeti Témacsoport Kiadványok 5. / Ómúltunk Tára 14. Budapest 2018, 422.

Forrás:

Alekszej V. Komar: История и археология древних мадьяр в эпоху миграции / A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Szerk.: Türk Attila ‒ Budai Dániel

Studia ad Archaeologiam Pazmaniensia 11. / Magyar Őstörténeti Témacsoport Kiadványok 5. / Ómúltunk Tára 14. Budapest 2018, 424.