A Ruszban az évkönyvírás (летописание) bizonyítható módon már a 11. század első felében, 1044 (talán 1037) előtt megkezdődött. Az első keleti szláv krónikaszövegek eredeti változatban nem maradtak meg.
A legkorábbi krónikakompozíció (свод) a kezdősorairól Régmúlt Idők Krónikájának (Повесть временных лет - PVL) nevezett, 12. század elején összeállított szöveg. A PVL két évkönyvcsaládban, az 1377-ben készült „északi” Lavrenytij-évkönyvben és változataiban, valamint a 15. század elején íródott „déli” Ipatyij-évkönyv családjában maradt fenn. A Lavrenytij és Ipatyij-évkönyvekben olvasható PVL-szövegek „elsősége” tudományos vita tárgyát képezi, de a PVL szövegkiadásai általában a Lavrenytij-évkönyvet veszik alapul (noha az Ipatyij-évkönyv részét képező szövegváltozat bizonyos, a Lavrenytij-évkönyvből hiányzó értesülései archaikusabbnak tűnnek).[1]
A későbbi PVL alapját képező krónikaszöveg keletkezéstörténetében a következő fázisok mutathatók ki: 1) 1044 előtt, talán 1037-ben biztosan elkészült már egy krónika (Ősi évkönyv kompozíció, Древнейший свод)[2] 2) az 1070-es évek elején, vélhetően Nyikon, a Tmutarakanyba menekült kijevi szerzetes folytatta a krónikát, ekkor kerülnek előtérbe a déli, tmutarakanyi események, és a kronológiai beosztást is ő végezhette el 3) 1093-ban kerülhetett sor Kijevben a Kezdeti Évkönyv Kompozíció (Начальный свод) kidolgozására.
Ezt használhatta fel Nyesztor, a kijevi Barlangmonostor szerzetese a PVL első szerkesztésekor (1110–1113).
A PVL szövege a bibliai özönvíztől kezdve 1110 (6618)-ig (Lavrenytij-évkönyv), illetve 1117 (6625)-ig (Ipatyij-évkönyv) tárgyalja a Rusz és ruszok (keleti szlávok) történetét. A PVL szövegváltozatai magukba foglalnak jogi dokumentumokat, intelmet, a szöveg szerkesztése során pedig felhasználták a bizánci György barát krónikájának folytatását. Rendkívül sok a szóbeliségből eredő – alkalmasint folklorisztikus[3] - értesülés, ami különösen elevenné teszi az elbeszélést.
A PVL bevezető része nem tartalmaz évszámokat, a „pontos” kronológia a 852-es (6360) évtől veszi kezdetét. A PVL a 9–11. századi Kelet-Európa történetének elsőrangú forrása.
A PVL (azaz a Lavrenytij-évkönyv) magyar vonatkozású részei már nem egy alkalommal publikálásra kerültek.[4] A magyar történetírásban többen is foglalkoztak a középkori keleti szláv történeti irodalom fejlődésével. Hodinka Antal 1916-ben megjelent nagy, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai című munkája még ma is jól használható. A középkori orosz történeti irodalom kérdéseivel sokat és intenzíven foglalkozott Font Márta is, aki összegyűjtötte a Kijevi Évkönyv (az Ipatyij-évkönyv 1118-tól 1199-ig terjedő része) magyar vonatkozásait, de ezek főként a halicsi küzdelmekre vonatkoznak.[5] Szili Sándor a normannkérdés szempontjából releváns keleti szláv (és más egyéb) forrásokat tette közzé.[6]
A magyarok elnevezése rendesen ugri (угри) Magyarországé Ugrija, esetleg Jugria a középkori keleti szláv terminológia szerint, így a PVL-ben is.
Az ugri népnév azonban nem minden alkalommal a magyarokra vonatkozik: a PVL pontos kronológia nélküli bevezető részében, a 7. századi eseményekre vonatkozóan, nagyjából a bulgárok Duna mellékére való települését követően az ún. „fehér ugorok” (угри б±лии) – vélhetően onogurok – „szláv földre”, azaz Kárpát-medencébe költözéséről olvashatunk. Ezen szöveg szerzője, megkülönböztetve a „fehér ugoroktól”, „fekete ugoroknak” (чернии угри) nevezi az Oleg (879–912) idején Kijev környékén felbukkanó magyarokat. A „fekete ugor” elnevezés ezt követően nem szerepel a szövegben.[7]
A PVL bevezető részében olvasható geográfiai leírás szerzője a Kaukázust is „Ugor-hegységnek” nevezi (Кавкаисинския горы, рекше Угорьски).[8]
A 882-es évnél (6390) olvashatunk Oleg novgorodi fejedelem[9] Kijev elleni hadjáratáról. Itt fordul elő az Ugor(-hegy) (Угорское) helynév. A szöveg szerint Oleg a hegy mögé rejtette el csapatait, majd a város meghódítása után ide temette a rivális Aszkold fejedelmet. Ugyancsak itt található az ún. Olma udvarháza (Олъминъ дворъ) helynév, melynek kapcsán felmerült, hogy valamilyen köze lehet Álmos fejedelemhez, ám ezt többnyire nem fogadja el a kutatás.[10]
A 898-as évnél (6406) a PVL a keletről érkező magyarok (угри…пришедшее от въстока) Kijev melleti vonulásáról számol be, megjegyezve, hogy a magyarok éppen úgy sátrakkal vonulnak, mint „mostanság” a kunok. Ezt követően röviden ismerteti a magyar honfoglalást, átkelve az Ugor-hegyeken (горы Угорьскиа), a magyarok legyőzték a volohokat és szlovéneket.[11]
A 902-es (6410) évszámnál említi a valóságban korábban zajlott, a magyarok győzelmével végződött magyar-bolgár háborút, 934-ben (6442) a magyarok első hadjáratát Cárgrád (Konstantinápoly) ellen. 943-ban (6451) pedig újabb magyar hadjáratról szól Cárgrád ellen.[12]
Nem kizárt, hogy a Borisz és Gleb legendájában említett 11. századi szenteknek, Magyar Györgynek (родомь сынъ угърескъ именем Георги), illetve a kijevi Barlangkolostor Paterikonjának szövegéből ismert Magyar Mózesnek (Моисий Угрин) keleti magyar vonatkozásai lehetnek.[13]
A PVL-ben Ugra ill. Jugra néven nemcsak Magyarországot, hanem az Urál vidékét is említik. A PVL földrajzi bevezetőjében a Csugy, Perm, Pecsera, Jam után említett Ugra (угра) az Urál vidékére vonatkozhat. Az 1096-os évnél olvasható egy, a novgorodi Gjurjat Rogovicstól származó 1092-re vonatkozó elbeszélés, amely a novgorodiak jugriai (Югра) expedícióját beszéli el, utalva a novgorodiak és a jugriaiak közötti árucserére. A szöveg szerint Jugra Pecsorától keletre fekszik.[14]
A fentieken kívül a PVL alapján képet nyerhetünk a kazár befolyás kiterjedtségéről az erdős steppe övezetéig a 9–10. században, melyet más források is alátámasztanak. A kazárok a keleti szláv törzseket, a poljánokat, szeverjánokat, vjaticsokat is adóztatták (859).[15] A 10. századi kazár történelemnek szintén megkerülhetetlen forrása a PVL.
A középkori keleti szláv történetírás több regionális központban fejlődött (Novgorod, Kijev, Rosztov, Szuzdal, Vlagyimir, Moszkva, Tver, Szmolenszk, Halics stb.), melyek eltérő, autonóm történelemszemléleteket tükröznek. A különböző orosz évkönyvek kiadása 1841-től vette kezdetét és napjainkig is tart, az Orosz Évkönyvek Teljes Gyűjteménye (Полное Собрание Русских Летописей) sorozatban.
Az egyik legkorábbi és legjelentősebb, autonóm történeti hagyománnyal rendelkező keleti szláv történeti „iskola” Novgorodban fejlődött ki. A középkori orosz történetírás – és irodalom – legkorábbi fennmaradt emlékei is novgorodi vonatkozásúak (a legősibb ténylegesen fennmaradt orosz krónikaszöveg a pergamenre írott, 13. századból származó Novgorodi 1. Évkönyv).
Novgorod úttörő szerepet játszott az orosz Észak és az Urál kolonizálásában. A novgorodi krónikákban (pl. Letopisz Avraamki, Novgorodi 4. Évkönyv) „első kézből” származó információkat lelhetünk a Jugra elleni novgorodi expedíciókról (1193, 1323, 1446 stb.). A novgorodi jogi iratok 1264-től kezdve 1471-ig említik Jugrát Novgorod részeként.[16]
A 15. században összeállított Novgorodi 4. Évkönyv egyik változata (Dubrovszkij szpiszok) említi az állítólagosan titokban pravoszláv Szent László egyik – talán a szerb Pahomij Logofettől eredő – legendáját, miszerint magának Lászlónak a közbenjárására sikerült megfutamítani Batut. A szöveg érdekessége, hogy a magyarokat „nyugati ugoroknak” (Западныя Угры), Magyarországot Ugorföldnek (земля Угорския), Nagyváradot viszont már „jugornak” (Варядин Югорский) nevezi[17] (lényegében ugyanez a variáns a Nyikon-évkönyvben is megtalálható).[18]
Meglepő módon talán (?) a novgorodi Szent Szófia székesegyház nagyszámú „graffiti” feliratainak is lehet magyar vonatkozása. Egy 11. századi datálású graffitin legalábbis bizonyos Ugrin (´грн) azaz ’Magyar’ nevű személy neve olvasható.[19]
Ugyancsak a novgorodi irodalom emléke az Elbeszélés a keleti országban élő ismeretlen emberekről és különböző nyelvekről (О человецех незнаемых в восточной стране..) című, vélhetően 15. századi eredetű mű, amely Jugra rövid, félig mesés néprajzi leírását tartalmazza. [20]
A 12. századtól feltörekvő orosz északkelet történetírásának emléke a már említett Lavrentyij-évkönyv, amely értékes információkat szolgáltat a tatárjárás előtti Volgai Bulgária történetéről (pl. az 1232. évi tatár támadásról vagy a Nagy Bolgár Város, azaz Biljar elleni akciókról).[21]
A 16. században összeállított nagyszabású kompiláció, a Nyikon évkönyv megőrzött néhány eredeti értesülést. Az 1000. évben például a pápától, a cseh és a magyar királyoktól a Ruszba érkező követekről számol be.[22]
Az orosz fejedelmek végrendeletei és egyéb jogi iratai szintén értékes forrást jelenthetnek. Ezen keresztül nyomon követhető a (keleti) magyarokkal is – valószínűleg egyébként tévesen – kapcsolatba hozott mescserek története. A mescsereket számos alkalommal említik (1382: Dmitrij Ivanovics megállapodása a rjazanyi fejedelemmel; 1389: Dmitrij Donszkoj végrendelete; 1401 körül I. Vaszilij nagyfejedelem megállapodása a szerpuhovi fejedelemmel; 1402 körül Vlagyimir Andrejevics szerpuhovi fejedelem végrendeletének írója egy bizonyos Mescserin nevű személy volt; 1402: I. Vaszilij nagyfejedelem megállapodása Fjodor Olgovics rjazanyi fejedelemmel; 1447: II. Vaszilij nagyfejedelem levelében stb.).[23] Ugyanezekben a dokumentumokban III. Iván korától Jugra is előfordul.[24] A nagyfejedelmi végrendeleteknek Bótor Tímea révén már létezik kitűnő magyar fordítása.[25]
Hunyadi Mátyás király (1458 – 1490) uralkodása idején intenzív kapcsolatok épültek ki Magyarország és Oroszország között, melyeknek a keleti magyar vontakozása is volt, amennyiben – mint az Bonfini művéből ismert – Mátyás Magyarországra akarta telepíteni a keleti magyarokat. A Mátyás „ugor” királlyal való diplomáciai kapcsolatfelvétel emlékét megőrizték az orosz források is (krónikák és a Poszolszkij prikaz dokumentumai), és a magyar történész szakma is nem egyszer elemezte már ezen kapcsolatok jellegét.[26]
A keleti magyarokra vonatkozó, tatárjárás utáni értesüléseket Vásáry István gyűjtötte össze.[27] Ezek alapján megállapítható, hogy az oroszok mozsarnak nevezték a keleti magyarokat, de alkalmasint nemcsak őket: 1566-ban, amikor II. Miksa orosz segítséget kért a török ellen, IV. Iván Mozsarszkaja zemljának nevezte Magyarországot.[28]
A keleti magyarok egyik utolsó említése IV. Iván cár Kazany elleni hadjárata során fordul elő. A kazanyi hadjárat részletes leírását tartalmazza a Kazanyi cárság története (Kazanyi évkönyv), melyet az események egyik szemtanúja jegyzett le. Az ismeretlen szerző Kazanyban élt, muszlim hitű volt, de később krisztianizált és IV. Iván hívévé vált. A szerző a Kazanyi föld népei között említi a mozsarokat (Можары).[29]
Ötven évvel Kazany meghódítása után összeírásra került sor az egykor tatár fennhatóság alá eső területeken. Sajnos ebben már nincs nyoma a mozsaroknak (a forrásban szereplő egyik Mozsar faluban is „jaszak-adót fizető csuvasok” éltek).[30]
A koraújkori Nyugaton készült, Kelet-Európával foglalkozó történeti-geográfiai leírások nem kis részt oroszországi – szóbeliségből eredő – forrásokra támaszkodtak. Így orosz forrásokat sejthetünk Miechowi Mátyás és Sigismund Herberstein a magyarok őstörténetére és uráli, volgai őshazájára vonatkozó – lényegében helyes – megállapításai mögött.[31]
1627-ben készült el Oroszország első térképészeti-geográfiai vállalkozása (Книга Большому Чертежу), amelyben részletesen leírják az ország területét. Ebben még olvashatunk a Kuma menti Mozsarov jurtról, ez a forrás még említi az ekkor már kiszoruló Jugra helynevet, az Ob környékével azonosítva azt, s elkülönítve a Jugrától északra és keletre található Szibirtől.[32]
Az „utolsó orosz krónikásként” és „első orosz történetíróként” is emlegetett V. Ny. Tatyiscsev (1686–1750) alkotta meg az első tudományos igényű Oroszország-történetet (rövidítve: История российская с самых древнейших времен). Tatyiscsev munkája során olyan középkori krónikaszövegeket is felhasznált, melyek mára elvesztek (Tatyiscsevnek hála maradt fenn a Novgorod korai történetéről szerfölött érdekes, alternatív előadást közlő ún. Ioakim-évkönyv). Tatyiscsev munkájában jónéhány olyan értesülés olvasható, melyek mára ismeretlen, elveszett forrásból erednek. Ezek között van magyar vonatkozású is, például egy információ arról, hogy Szvajtoszlav Igorjevics rusz fejedelemnek magyar felesége volt, és vélhetően Jaropolk és Oleg Szvjatoszlavics is ettől a magyar nőtől születhetett. Tatyiscsev a nevét is tudni véli – Predszlava.[33]
Az Urál középkori és újkori történetére vonatkozó forrásokat még a 19. században gyűjtötte össze több terjedelmes kötetben a permi kutató, V. Ny. Sisonko.[34] Az ezekben közölt forrásszövegekből viszonylag részletes képet nyerhetünk az Urál környékén lakó manysik újkori történetéről, asszimilációjukról (eltatárosodásukról, eloroszosodásukról), keletre vándorlásukról.
Szintén értékes adatok olvashatók a mescserek, uráli vogulok újabb kori történetéről a Baskíria történetének írott forrásait összegyűjtő dokumentumgyűjteményben.[35]
Összességében tehát a keleti szláv források a 9. század végétől, második felétől szolgáltatnak értékes adatokat a korai magyar történelemmel kapcsolatban. A későbbi orosz források elsősorban a keleti magyarokra vonatkozóan közölhetnek fontos információkat.
Figyelmet érdemelnek még a régibb és újabb keletű néprajzi jellegű szövegközlések, melyekben szintén találhatók adatok a keleti magyarokra vonatkozóan (például a baskír folklór megőrizte az Urálban élő keleti magyarok emlékét).[36]
[1] Az az értesülés például, hogy Rurik 862-ben (6370) először nem – az akkor még nem is létező - Novgorodban, hanem a valóban régibb Ladogában rendezte be székhelyét. Bár D. Sz. Lihacsov szerint Ladoga későbbi betoldás. Повесть Временных Лет (a továbbiakban ПВЛ). Часть вторая. Приложения. Статьи и комментарии Д. С. Лихачева. Изд-во Академии Наук СССР, М-Л. 1950., 244-245.
[2] A 977-es (6485) évnél azt olvashatjuk, hogy Jaropolk Szvjatoszlavics testvérére, a drevljánok földjén uralkodó Olegre rátámadva és legyőzve, az elesett Oleget Ovrucsban temettette el, s a szöveg megjegyzése szerint „sírja mostanáig Ovrucsban van.” Az 1044-es évnél viszont már azt közlés olvasható, hogy Jaroszlav nagyfejedelem Kijevben temettette el Oleg Szvjatoszlavicsot.
[3] Рыдзевская Е. А., Древняя Русь и Скандинавия в IX-XIV вв. М. 1978.
[4] Pl. Hodinka Antal, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, „Az orosz évkönyvek teljes gyűjteménye” köteteiből a M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottságának megbízásából fordította Hodinka Antal. Budapest, 1916, MTA kiadása; A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. Sajtó alá rendezte Györffy György. Gondolat Kiadó., Bp. 1986. 125-126. Kniezsa István fordítása; Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 7. A honfoglalás korának írott forrásai (szerk. Kristó Gyula). Szeged 1995. 170-176. Ferincz István fordítása.
[5] Font Márta, Magyarok a Kijevi Évkönyvben. A szövegeket válogatta, fordította, a bevezetőt és a kommentárokat írta Font Márta. Szeged 1996. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 11.
[6] A normannkérdés az orosz történelemben. I. Források. Russica Pannonicana 2009.
[7] Nem kizárt, hogy a „fekete ugor” kifejezés keleti szláv forrásból került a Kijevben is megfordult Querfurti Brunóhoz, aki a Magyarországon (helyesebben: terra Ungrorum) élő „fekete ugorokról” (nigris ungris) tesz említést. Diplomata Hungariae Antiquissima Vol. I. 1000-1131. Edendo operi praefuit Georgius Györffy. Bp. 1992. 45-46., Повесть Временных Лет по Лавреньтевской летописи 1377 г. (a továbbiakban ПВЛ I.) М.-Л. 1950. 14.
[8] ПВЛ I., 10.
[9] A novgorodi kezdeti évkönyv-kompozíció Oleget hadvezérnek nevezi, míg a kijevi hagyományt tükröző PVL a bizánciakkal kötött szerződés szerint egyenesen „nagyfejedelemnek” (великий князь). A PVL szerint Oleg Rurik rokona (от рода ему), míg az északi hagyomány szerint „hadvezére” (воевода). A PVL tradíciója szerint Oleg önállóan cselekvő személy, míg a novgorodi hagyomány Oleg és Igor között egyfajta „kollegiális” viszonyt ír le. A normannkérdés az orosz történelemben. I. Források. Russica Pannonicana 2009., 202., 226.; ПВЛ I. 19., 25. НПЛ. р. 107.
[10] Kristó Gyula – H. Tóth Imre, Az orosz évkönyvek néhány magyar vonatkozásáról // AUSZ Acta Historica T. CIII. (1996) 21-27.
[11] ПВЛ I.,21.
[12] ПВЛ I., 23., 32-33.
[13] Hodinka Antal, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, „Az orosz évkönyvek teljes gyűjteménye” köteteiből a M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottságának megbízásából fordította Hodinka Antal. Budapest, 1916, MTA kiadása 57., ПВЛ I., 91., Памятники литературы Древней Руси. XII век. М. Художественная литература. 1980., 542-555.
[14] ПВЛ I. 10., 167.
[15] ПВЛ I. 18.
[16] Грамоты Великого Новгорода и Пскова. М-Л. 1949. 9-47.
[17] Новгородская четвертая летопись. М. 2000. 474.
[18] ПСРЛ Х. М. 2000. 135.
[19] Медынцева А. А., Древнерусские надписи Новгородского Софийского собора XI-XIV века. Изд-во Наука. М. 1978. 97.
[20] http://www.pushkinskijdom.ru/Default.aspx?tabid=3616
[21] ПСРЛ I., 459-460.
[22] Hodinka Antal, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai, „Az orosz évkönyvek teljes gyűjteménye” köteteiből a M. Tud. Akadémia Történelmi Bizottságának megbízásából fordította Hodinka Antal. Budapest, 1916, MTA kiadása 53.
[23] Духовные и договорные грамоты великих и удельных князей XIV-XVI вв. М.-Л. 1950. 29., 33., 144.,
[24] Духовные и договорные грамоты великих и удельных князей XIV-XVI вв. М.-Л. 1950. 356., 437.
[25] Bótor Tímea, A tatár függéstől az önálló uralkodóig. A Moszkvai Fejedelemség története a nagyfejedelmi végrendeletek tükrében. Russica Pannonica, 2011
[26] Géresi Kálmán, Hunyadi Mátyás magyar király diplomacziai összeköttetései III-ik Iván Vasiljevics orosz czárral // Századok 1879. 239-249., Духовные и договорные грамоты великих и удельных князей XIV – XVI вв. М-Л. 1950. 445., 468. Софийская вторая летопись. ПСРЛ Т. 6. вып. 2. М. 2001. 326., Szili Sándor, Hunyadi Mátyás szövetsége és a „magyarkérdés” az orosz diplomáciában // Századok 2009/4. 773-800.
[27] Vásáry István, A Volga-vidéki magyar töredékek a mongol kor után // Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Bartha Antal – Czeglédy Károly – Róna Tas András. Bp. 1977. 283 – 290
[28] Послания Ивана Грозного. М-Л. 1951. 491.
[29] ПСРЛ Т. XIX. История о Казанском Царстве (Казанский летописец). Языки русской культуры, М. 2000., 392.
[30] Писцовые книги Казанского уезда 1602 – 1603 годов. Казань 1978. 191.
[31] Матвей Меховский, Трактат о двух Сарматиях. М-Л. 1936. 69., 79-83., Герберштеин С. Записки о Московии. М. 1988. 163.
[32] Книга Большому Чертежу. Изд-во Академии Наук СССР, М-Л. 50., 168.
[33] Татищев В. Н. История Российская. Т. 1., Изд-во Академии Наук СССР. М-Л. 1962., 111., 118.
[34] Шишонко В. Н. Пермская летопись c 1263 – 1881. Пермь 1881-1904.
[35] Материалы по истории Башкирской АССР. М-Л. 1936.,
[36] Башкирское народное творчество. Т. 1. Эпос. Уфа 1987. 240., Можаровский А., Где искать в наше время тех Можар, которые в 1551 году среди поля Арского бились с Казанцами, верные присяге Русскому Царю // Труды Четвертого Археологического Съезда в России. Казань 1877. Казань 1884. 17-20.
