Az 5. század elején a Szent Mesrop Maštoc’ apát által megalkotott önálló örmény írásbeliségnek köszönhetően néhány év leforgása alatt hatalmas fejlődésnek indult az örmény kultúra. A Szentírás (Astuacašunč’) fordításának – mely az első örmény nyelvű irodalmi alkotásnak tekinthető – a megszületését követően tucat számra születtek meg a Szentírás-magyarázatok, amelyekhez szorosan kötődtek a korai görög, szír és latin egyházatyák patrisztikus munkáinak fordításai is. Ezeket követték a szentek és mártírok életrajzai, illetve az egyházi tévelygések ellen írott művek.
Az 5. század közepén született meg az önálló örmény krónikairodalom. A szerzők kezdetben – a 6. század közepéig – külhoni, elsősorban klasszikus görög és latin mintákat követtek. A 6. századtól kezdve azonban igen komoly figyelmet szenteltek az Örményországgal határos területeken zajló eseményeknek, mivel a térség a világbirodalmak ütközőzónájának számított, s a határokon túli események érzékenyen érintették az örményeket is. A klasszikus hatás a 6. század közepére teljesen eltűnt, az örmény krónikairodalom önálló útra lépett, mondanivalójában és stílusában a leíró, narratív és informatív jelleg vált meghatározóvá. A váltás hátterében elsősorban egyházpolitikai okok álltak: az ún. „khalkédóni schisma” következtében az örmények tudatosan távolodtak el kulturálisan is a klasszikus görög−latin történetírói hagyományoktól, amelyeket egyetemes ortodoxia kifejezőinek tekintettek.
Pa’wstos Buzand (Bizánci Faustus), 5. század (?)
A Bizánci Faustus nevéhez kapcsolódó krónika a 4. század második felének örmény történetét írja le: az Arszakida III. Xosrov király uralkodásával kezdődik és Örményország 387/389. évi felosztásáig tart. A munka négy nagyobb, egymástól határozottan elkülönülő egységre tagolódik, amelyek nem kronológiai sorrendben követik egymást. E tényre alapul az a feltevés, mely szerint valójában nem P’awstos Buzand a szerző, és a művet örmény szerzetesek állították össze néhány évszázaddal később. A filológiai kutatások mindenesetre komoly, megnyugtatóan máig sem lezárult vitát gerjesztettek, amely elsősorban a szerző azonosítása, a mű keletkezése és a négy nagyobb rész hitelessége körül zajlik. A jelenleg legelfogadottabb nézet szerint a munkát egy örmény történetíró állította össze örmény nyelven. Lehetőségként felmerült az is, hogy a mű egy korábbi, 4. században született szír munka örmény fordítása lenne. Bár a krónika Örményország történetét meséli el a 4. század második felében, egyre erősödik az a nézet, hogy a mű 475 körül született egy örmény monostorban, mivel nagyon sok hasonlóságot mutat egy másik örmény történetíró, Łazar P’arpec’i (5. század második fele) históriájának 4. századra vonatkozó leírásaival. Így feltételezhető, hogy ugyanabból a forrásanyagból dolgozott a két szerző. Ezen túlmenően sok hasonlóság mutatkozik Agat’angełos történetével is, amelynek középpontjában az ország keresztény hitre történő megtérése áll. Lehetséges, hogy ezt a korai, névtelen szerző által írott históriát hozták összefüggésbe egy Faustos nevű püspökkel.
A kutatók vizsgálat alá vették a mű korántsem egyértelmű címét – Buzandaran patmut’iwnk – is. A Buzand első pillantásra egy helynév, amely Bizáncra, vagy Konstantinápolyra vonatkozik, elképzelhető azonban, hogy valójában az ó-perzsa bazand, bavant-zada vagy bavand-zantali (’hősköltemények előadója’) kifejezés torzult változatáról van szó. (A cím második eleme, a patmut’iwnk a ’történet’ szó többes számú alanyesete.)
A szövegben rengeteg pontatlanság szerepel, felcserélődik benne például Valerius és II. Constantius császár. Másrészt a krónika nagyon elfogult a Mamikonean főnemesi család iránt, ezért feltételezethető, hogy a szerző e család környezetéhez tartozott. Mindennek ellenére a krónika jelentősége nagyon nagy, számos információt szolgáltat a 4. századi Örményország politikai berendezkedéséről, s több helyen megemlékezik az országba északról betörő nomád hunok hadjáratairól, illetve azok következményeiről is.
Ełišē vardapet (Illés pap), 5. század (?)
A Vardan Mamikonean örmény főúr és az örmény Háború című munka mindmáig meghatározó az örmény közgondolkodásban és nemzeti érzés fenntartásában. Középpontjában a Vardan Mamikonean herceg által vezetett, 450-ben kirobbant szabadságharc áll, mely a keresztényüldöző szászánida Irán ellen folyt. A munkában a hagiografikus elemek a meghatározóak, a hős és katonáinak története tulajdonképpen egy sajátos mártírologium: a szereplők nem vesztőhelyen, hanem a 451. év Pünkösdjén lezajlott avararayri csatában áldozták életüket hitükért és népük szabadságáért. Nem véletlen, hogy az örmény apostoli egyház az áldozatokat csakhamar szentté avatta, és külön ünnepnapot iktatott be emlékezetükre.
Bár a mű szerzője a leírt események szemtanújának tünteti fel magát, a munka hitelességével kapcsolatban komoly viták zajlanak. A 20. század elején a velencei mechitarista tudós-pap, Nersēs Akinean tüzetes filológia vizsgálat alá vetette Ełišē történetét, és arra a következtetésre jutott, hogy a munka tulajdonképpen az 571–574. évi örmény felkelés történetének átdolgozása, melyet szintén a már említett Mamikonean család vezetett. Másként fogalmazva: a szerző saját korának eseményeit vetítette vissza az 5. század közepére. Akinean elméletének cáfolhatatlan bizonyítéka azonban eddig még nem került elő. A 451. évi felkelést leírta egy másik örmény történetíró, Łazar P’arpec’i (magyarosan Párpi Lázár) is, Ełišē műve azonban hosszabb és részletesebb. Ełišē nagy valószínűséggel használta a Makkabeusok történetének örmény verzióját, és forrásául szolgálhattak a szír szentek életéről szóló, arameus nyelű 4. századi hagiográfiai művek is.
Ełišē kilétét homály fedi, még az sem egyértelmű, hogy a felbecsülhetetlen értékű történeti munka egyetlen szerző alkotása-e. Lehetséges ugyanis, hogy a művet Ełišē név alatt, néhány évszázaddal a leírt események után állították össze. Tény, hogy szöveg stílusa kompilatív, a leíró jelleg keveredik a szír mártirológiumok stílusával.
Ełišē műve a hunok kaukázusi jelenlétéről is tudósít. A történetíró szerint a hunok már első komolyabb, 375 körül lezajlott betörésük alkalmával letelepedtek a Kaukázuson túli területeken. Amennyiben azonban a munka későbbi kompiláció, akkor ezt a híradást is kritikával kell kezelnünk.
Łazar P’arp’ec’i (Párpi Lázár), 5– 6. század fordulója
Łazar vélhetően az Aragac hegy lábánál fekvő P’arp faluból származott. Minden valószínűség szerint a Mamikonean klán szolgálatában álló szerzetes pap volt, aki munkáját, az Örményország történetét (Patmut’iwn Hayoc’) Vahan Mamikonean örmény főúrnak, Örményország szászánida szolgálatban álló kormányzójának (marzpan) dedikálta. Históriája három, egymástól jól elkülöníthető részből áll.
Az első rész Örményország 387. évi, a Római és a Szászánida Birodalom közötti felosztásával kezdődik. Különös hangsúlyt kap a párthus eredetű Arszakida (Aršakuni) dinasztia örményországi uralma, ekkor vette fel ugyanis az ország államvallásként a kereszténységet. A filológiai vizsgálatok tisztázták, hogy az első rész egyértelműen kompiláció: Łazar P’arp’ec’i korábbi örmény történeti munkákat, pl. P’awstos Buzand és Agat’angełos krónikáit, Koriwn Maštoc életrajzát (Vark’ Maštoc’i) dolgozta egybe. Az első rész Mesrop Maštoc és Izsák pátriárka halálával zárul.
A második rész Vardan Mamikonean felkelését meséli el (451.). Ezeket az eseményeket a szerző sokkalta részletesebben írta le, mint a korábban említett Ełišē pap krónikája. A harmadik, és egyben leghosszabb rész a Vahan Mamikonean főúr által I. P’eroz perzsa király (459–484) uralkodása idején kirobbantott felkelés történetét tárgyalja, és Vahan kormányzóvá történő kinevezésével zárul. A kutatók e fejezetet tartják a munka legértékesebb és egyúttal legmegbízhatóbb részének. A szerző valószínűleg szemtanúja volt az eseményeknek. A stiláris érveken túl ezt a megállapítást támasztja alá az a munka végén szereplő, Vahan Mamikoneanhoz írt levél, amelyben a szerző tisztázza magát az ellene felhozott vádak alól. Ennek ellenére a históriában vannak homályos részek, amelyek még tisztázásra várnak. Számos szófordulat például későbbi korok örmény történetírására jellemző. Ezekre alapul az a feltevés, hogy az általunk ismert mű valójában egy 9−10. századi szerkesztés eredménye. A munkát a kutatás nagy becsben tartja, az örményországi szászánida uralom legfontosabb forrásának tekinti, annak ellenére, hogy a szerző feltűnően elfogult a Mamikonean főúri dinasztia iránt.
Łazar Parp’ec’i a kelet-örményországi Siwnik’ tartományba vezetett hadjáratok kapcsán megemlékezik a hunokról is, akik szerinte a kaukázusi Albánia (Ałuank’) tőszomszédságában éltek.
Movsēs Xorenac’i, 5. század (?)
A nemzeti romantika Movsēs Xorenac’it az örmény történetírás atyjának tekinti, aki azonban az egyik legtalányosabb és legmegosztóbb figura is egyúttal. A hagyomány szerint az örmény írásbeliség megalkotójának, Mesrop Maštoc’ apátnak volt a tanítványa. Műve, az Örményország története (Patmut’iwn Hayoc’) a Világ teremtésétől a 439. esztendőig követi az eseményeket. A szerző neve azonban csak a 8. századtól ismert – és nem az 5. századtól, ahogy azt oly sokáig az örmény hagyomány vallotta –, erre alapozva néhányan 8. századi egyházi személynek vélik, aki valójában csak a nevét adta a műhöz. Az elméletet azzal igyekeztek alátámasztani, hogy a szerző származását jelölő Xoren helységnév nem fordul elő az 5. századi forrásokban, a 8– 9. században azonban többször szerepel.
Xorenac’i története három könyvre tagolódik. Az első az örmények származást és korai történetét írja le Noétól a hellenisztikus Nagy Tigran (Tigranész) király uralkodásáig (Kr. e. 95–55). A szerző e részben számos olyan legendát ír le, amely a kereszténység felvételét megelőző időszakhoz kapcsolódik, s feltehetőleg a szájhagyomány útján maradt fenn.
A második könyv egyrészt az örményországi párthus uralomra koncentrál, másrészt a párthus eredetű örmény Arsakida uralkodóház történetét írja le kronológiai rendben. E könyv III. Trdat király uralkodásával (287–330) és a kereszténység hivatalos elismerésével fejeződik be. A kutatások rávilágítottak, hogy e rész örmény illetve idegen nyelvű művekből – például Eusebius Egyháztörténetéből és a szír Mar Abbas Világtörténetéből – készült kompiláció.
A harmadik könyv a keresztény örmény uralkodók történetét beszéli el. Központi szerepet kap benne az örmény hatalmi elit körében a 4−5. században állandósult rivalizálás, amely az ország 428. évi felosztásához vezetett. A történetíró kiemeli a Mamikonean főnemesi családnak az örmény államiság megszűntében játszott szerepét, míg egy másik főnemesi család, a Bagratuni mindent elkövetett annak érdekében, hogy az országot megmentse a felosztástól. Xorenac’i valószínűleg a Bagratuni család kegyeltje volt, sőt e család támogathatta krónikája megírásában vagy összeállításában is. E megállapítás fényében azonban megkérdőjeleződik Xorenac’i 5. századi volta: a Bagratuni család felemelkedésére és a Mamikonean família bukására a 8. században került sor.
A későbbi korok örmény historikusai Xorenac’ira a 10. századig nem hivatkoztak mint történetíróra. A 12. században viszont számos Xorenac’inak tulajdonított történet született Nagy Örményországban és a Kilikiai Örményország területén is. Ekkor csatoltak a munkához egy földrajzának leírását is Ašxarhac’oyc’ (’Geográfia’) címmel. Alapos filológiai vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a leírás nem a 12., hanem a 7. századi állapotokat tükrözi. Mindemellett a jelek szerint nem sok köze van Xorenac’ihoz, ezért Pseudo-Xorenac’i Geográfiája címmel vonult be az egyetemes irodalomtörténetbe.
Xorenac’i művének 3. könyvében foglalkozik az ország északi, illetve északkeleti határán élő nomád hunokkal. Leírja, hogy a Derbendi-kaputól északra feküdt a hunok országa (erkir Honac’), melynek székhelye Varač’an városa volt. Kiemelendő, hogy Xorenac’i a hunt nem általánosító népnévként használta, hiszen számos más, a Kaukázus előterében nomadizáló népet is felsorolt művében. A hunok számára tehát egy bizonyos meghatározott népet jelentettek.
Sebēos püspök, 7. század
Sebēos püspök munkája Örményország 6. és a 7. századi történelmét tárgyalja, de Bizáncra, Grúziára, az Arab és a Szászánida Birodalomra vonatkozóan is rengeteg hasznos információt tartalmaz. További hasznos értesüléseket találunk benne a nomád steppei népek (kaukázusi hunok, heftaliták) történetéről is. A história az ország 5–6. századi történelmének rövid összefoglalásával kezdődik. Különleges hangsúlyt kap két örmény származású bizánci császárnak, Maurikiosznak és Hérakleiosznak örmény politikája. A mű a kései szászánida idők egyik legfontosabb forrásaként is értékelhető. Sebēos munkáját a 661. év eseményeivel zárja le, amikor az arabok elfoglalták Örményországot.
A Sebēos-kutatás fontos mérföldköve volt az 1979. esztendő. Ekkor került elő egy Hérakleiosz története című kézirat, amit akkor Sebēos-nak tulajdonítottak. E felfedezés kapcsán azonban felmerült a kérdés, hogy valóban Sebēos-e a szerző, vagy egy 9–10. századi kompilációval állunk-e szemben. A művet jelenleg óvatosan „Sebēos püspöknek tulajdonított történet” néven emlegetik. Az bizonyos, hogy a munkába számos interpoláció került, s gyakorta a helységek nem a 7., hanem a későbbi, 9−10. századi elnevezésükkel szerepelnek.
A Sebēos püspöknek tulajdonított örmény krónika második könyve is említi az 5. századi kaukázusi hunokat, illetve örményországi betörésüket, de nem szól arról, hogy hol volt a szállásterületük.
Łewond vardapet, 8. század
Munkáját, az Örményország történetét (Patmut’win Hayoc’) az örményországi arab uralom legfontosabb forrásaként tartják számon. A mű Mohamed halálával kezdődik (632) és I. István (Step’anos Duinec’i) katholikosz 788. évi megválasztásig tart.
A szerzőt a későbbi korok örmény történetírói a legnagyobb, legnagyszerűbb örmény tudós-papnak, vardapetnek nevezték. Furcsa módon Łewond vardapetet először a 9. századi örmény historikus, St’epanos Asołik Tarōnec’i említi művében. Életéről szinte semmit nem tudunk, a történetírók hallgatnak róla. Egyetlen kérdésben mutatkozik közmegegyezés, eszerint Łewond vardapet a 8. század második felében élt és alkotott. Az is bizonyos, hogy a Bagratuni örmény főnemesi ház szolgálatában állt, sőt annak leghűségesebb és legodaadóbb híve lehetett. Műve kolofonjában (yišatakarakan) maga a szerző említi, hogy históriáját kifejezetten Šapuh Bagratuni főúr kérésére írta meg. A nevezett főúr annak a Smbat Bagratuninak a fia volt, aki 774-ben esett el egy arabok ellen vívott csatában.
Łewond vardapet kiemelt figyelmet szentel Mohammed próféta életének, a muszlim vallásnak, az Arab Birodalom születésének és a kalifák uralkodásának, s annak, hogy uralkodásuk milyen befolyással volt a korabeli örménység életére. A szöveg elemzése alapján egyértelmű, hogy az arabokról nagyon jó értesülésekkel rendelkezett, esetleg arabul és perzsául is tudott. Munkája nemcsak az armenisztika, hanem az arab filológia művelőinek is kiemelt jelentőséggel bíró forrása.
Łewond vardapet művében a 8. századi arab-kazár háborúk leírása során feltűnnek a Kaukázus északi lejtőin élő hunok (honk’) is: az arabok 716. évi derbenti hadjárata idején a hunok a kazároktól kértek katonai segítséget.
Movsēs Dasxuranci’ (Kałankatuac’i)
Movsēs Dasxuranci’kilétét bizonytalanság övezi, személyéről szinte semmit nem tudunk. A 12. században élt történetíró és jogtudós, Mxit’ar Gawš (Gōš), Albán Krónika című munkájában hivatkozik rá, mint A kaukázusi Albánia története című mű szerzőjére. A 13. században élt történetíró és teológus, Kirakos Ganjakec’i viszont úgy tudta, hogy a művet egy bizonyos Movsēs Kałankatuac’i nevű tudós papa írta meg klasszikus örmény nyelven (grabar) a 11. század elején. A kutatók között nincs teljes egyetértés abban a kérdésben, hogy a nevezett Kałankatuk egy település, vagy Ut’i tartomány egy kisebb közigazgatási egysége (gawaŗ) volt-e. A kérdés számunkra azért is fontos, mert tudjuk, hogy az örmény forrásokban szereplő, s a 9–11. századi események során emlegetett rejtélyes se(a)wordi(k’) nép éppen Ut’i tartományban telepedett le, és csakhamar kereszténnyé válva beolvadt az örménységbe. Felmerült annak a lehetősége, hogy Movsēs maga is se(a)wordi származású lett volna. A se(a)wordik pedig egyes vélemények szerint azonosíthatók a szavárdokkal – s így a magyar őstörténet kérdéskörének részét képezik.
Movsēs Kałankatuac’i műve három könyvre oszlik. Az első a Világ teremtésével kezdődik, a kaukázusi albánok eredetét pedig összekapcsolja a bibliai pátriárkákkal. Ebben olvasható az ősi albán királyság megalapításának története, határainak kijelölése, valamint az ország kereszténnyé válása. A könyv az 5. század eleji keresztény albán uralkodók történetével zárul. A második rész az 5. századtól a 7. századig terjedő eseményeket öleli fel, bár találunk utalásokat az ország 4., illetve 8. századi történetére vonatkozóan is. A harmadik könyv a kaukázusi arab inváziókkal kezdődik és az albániai katholikoszok (egyházfők) listájával végződik. Az utolsó datálható bejegyzés Senek’erim albán király 1084/1085. évi megkoronázása. A krónika készítője a korábbi örmény krónikák mellett a hagiográfiai irodalomra és a szájhagyományra is támaszkodott.
A krónika a kutatás jelenlegi állása szerint kompiláció. Dasxuranc’i számos más szerzőtől emelt át részleteket szóról szóra, de bedolgozott művébe örmény egyházi emberek által írt leveleket is. A munka első változatát talán a 7. század közepén állították össze ismeretlen örmény egyházi személyek, majd ezt egészítette ki hazája 8−11. századi történelmének taglalásával egy másik történetíró a 11. század végén. Ez utóbbi szerző vagy szerkesztő lehetett Movsēs Dasxuranc’i (Kałankatukuac’i).
A mű második könyvének 39−45. fejezetében olvashatunk egy bizonyos Israyēl nevű örmény missziós püspökről, akit 680 körül III. Izsák (Sahak Jorop’orec’i) örmény katholikosz (677−703) küldött a Derbendi-szoros környékére a hunok megtérítése céljából. Az elbeszélés szerint a hunok a Derbendi-szorostól északra éltek. Fejedelmüket örmény átírással Alp-Ilut’uērnek nevezték. Czeglédy Károly kiemelte a hunok kazároktól való függőségét, és ez utóbbiakkal igyekezett összefüggésbe hozni a nevezett örmény történetíró által említett šat xazr méltóságnevet, illetve két hun vezér titulusát (Awči tarxan és Xursan irt’gin). Nem kérdéses, hogy ezek ó-török eredetű méltóságnevek. Movsēs Dasxuranc’i műve számos értékes és érdekes adattal szolgál a hunok hit- és hiedelemvilágáról, főistenük (T’angri xan) kultuszáról és a sámánizmusról.
(Nagy Kornél)
