Elnök: HONTI László
BAKRÓ-NAGY Marianne: Módszerek a nyelvi őstörténet kutatásában: az ugor példa
Egyetlen nyelv, így a magyar nyelv őstörténete sem ismerhető meg azokhoz a nyelvekhez fűződő történeti viszonyának ismerete nélkül, amelyek hozzá a legközelebb állnak. Ehhez az összehasonlító módszereknek, így a történeti, az areális nyelvészetnek és a kontaktológiának, valamint a tipológiának együttes alkalmazására van szükség, s az alkalmazandó módszereknek éppoly szigorú betartására, mint ahogyan az bármely más tudományág esetében elvárandó.
AGYAGÁSI Klára: A magyar–török nyelvi kapcsolatok
A magyar-török nyelvi kapcsolatok százötven éves kutatástörténete Róna-Tas András és Berta Árpád West Old Turkic (Turkic Loanwords in Hungarian) című, 2011-ben Wiesbadenban megjelent nagymonográfiájával új állomásához érkezett. A szerzők 419 magyar szó nyugati ótörök (ogur és kun) eredetének bizonyításával dokumentálják, hogy a kapcsolatok során két, tipológiailag hasonló (agglutináló), de genetikusan egymástól teljesen különböző hangtani és alaktani rendszer találkozott, és a 7–13. századig tartó török hatás nem módosította az ősmagyar nyelvnek a finnugor és ugor alapokon álló nyelvi kódját.
ZOLTÁN András: A magyar–szláv nyelvi kapcsolatok
A magyar nyelv idegen eredetű elemeinek legnagyobb tömegét a szláv jövevényszavak képezik. Ezek jelentős része a honfoglalást közvetlenül követő egy-kétszáz évben honosodott meg a magyarban, mégpedig zömmel annak a szláv nyelvű lakosságnak a nyelvéből, amelyet a honfoglaló magyarok a Kárpát-medence központi vidékein találtak és idővel teljesen asszimiláltak. E szláv lakosság nyelvéről csak annyi ismeretünk van, amennyi a magyar nyelv legrégibb szláv jövevényszavaiból kiolvasható. E jövevényszó-anyag alapján legalább két szláv nyelvjárás következtethető ki a magyar honfoglalás körüli időkben a Kárpát-medence központi területein: egy átmeneti nyugati szláv – déli szláv és egy markánsan bolgárszláv jellegű.
HOFFMANN István: A helynevek mint az őstörténet forrásai
A magyar nyelv- és névtörténeti kutatások a magyar őstörténetnek elsősorban a honfoglalást követő szakaszát tudják eredményeikkel gazdagítani. E munkában legfontosabb forrásként a 11. századi oklevelek szolgálnak, amelyek helynévanyaga a korabeli nyelvi és etnikai viszonyok megvilágításában használható fel sikeresen. E tudományterületnek csaknem évszázados hagyománya van, a két világháború között elsősorban Melich János és Kniezsa István révén a kutatások fontos eredményeket, jelentős összegzéseket hoztak létre. Az utóbbi két évtizedben főképpen Benkő Loránd és Kiss Lajos érdeméből, újabban pedig a Debreceni Egyetemen folyó műhelymunka eredményeképpen sok új felismerés született egyes részletkérdéseket illetően, és egyre határozottabban kibontakoznak egy új nyelv- és névtörténeti szintézisnek a körvonalai is.
HONTI László: Elnöki zárszó
