ZIMONYI István: Arab források a honfoglalás kori magyarokról
A 7–10. századi Kelet-Európáról és a honfoglaló magyarokról szóló muszlim adatokat három fontos központban gyűjtötték: A kalifátus központi területén, a Kordovai Kalifátusban és Buharában, a Számánida-dinasztia központjában. Az utóbbi években jelentős előrelépés történt a magyarokra vonatkozó tudósítások kiadásában: Ibn Hajjánnak a 942. évi spanyolországi magyar kalandozásról szóló beszámolója, Bakrí Unqalus fejezetének felfedezése, Ibn Fadlán magyar fordítása és a Dzsajháni-hagyomány új rekonstrukciója.
FARKAS Zoltán: A magyar honfoglalás korának bizánci forrásai
A magyarság korai történetéről tudósító bizánci források között különleges helyet foglal el a Taktika és a De administrando imperio (DAI). A szerző a közelmúlt legjelentősebb eredményének Kapitánffy István hagyományos érvelésen nyugvó tézisét tartja a DAI 38. fejezetének forrásáról. A DAI kéziratának néhány lapját átvizsgálva megállapítja, hogy meglehetősen következetes a hangjelek, a mellékjelek és az írásjelek használata, ezért érdemes a teljes kéziratot átnézni ebből a szempontból is, mivel a vitatható értelmű szövegben perdöntő lehet a jelhasználat. A nyelvi-stilisztikai, valamint a jelhasználatot érintő vizsgálatok után nyílhat lehetőség az új kiadási elveket bemutató szövegkiadást készíteni a DAI magyar fejezeteiből.
VESZPRÉMY László: A magyar őstörténet latin forrásai
A magyar őstörténetre, honfoglalásra és kalandozásokra vonatkozó latin nyelvű források említései a 890-es évekig esetlegesek és másodlagos jelentőségűek, igaz ezután egészen a kalandozások korának végéig páratlan és elsőrangú forrásoknak tekinthetők. A 8–9. század vonatkozásában a külföldi források jó része az onogurokkal, avarokkal, Pannóniával kapcsolatba hozható szórvány-említést tartalmaz. A későbbi források közül a Bertincourt-i évkönyvek vonta magára a magyar kutatók figyelmét, mivel itt fordul elő először az „Ungri” alak a 862. évnél. A legnagyobb hazai érdeklődés mégis mindmáig a magyar elbeszélő források, leginkább a krónikák 1000 előtti fejezetei iránt nyilvánul meg. A professzionális történetírás a magyar krónikák forrásértékét általában nem becsüli túl nagyra, tekintettel arra a hatalmas távolságra, ami azokat az eseményektől elválasztja, s az Őskrónika kérdésében is nagyon visszafogottan fogalmaz. Sajnos a krónikákban leírtaknak vajmi kevés köze van ahhoz a történeti folyamathoz, amit honfoglalásnak nevezünk. A szerzők jól érzékelték a vándorlás és honfoglalás történeti jelentőségét, ám konkrét részleteket illetően rá voltak utalva a Bibliára, korabeli hazai hősénekekre s a nyugati irodalmi minták használatára, olykor azok szószerinti átvételére. Annak ellenére, hogy új szövegek és szövegvariánsok nem bukkantak fel, a szövegek pontosításában, értelmezésében az előrehaladás még a legutóbbi 1996-os konferenciasorozat óta is jelentős.
SZABADOS György: Identitásformák és hagyományok
A korai múltban a leginkább vizsgált, ám könnyen összetéveszthető két identitásforma az állam és az ethnosz, vagyis a politikai- és az eredetközösség. E formák hagyománybeli megjelenéséhez a „hagyománymag-elmélet” hasznos modell, miszerint egy domináns csoport hagyománya az egész közösség származástudatává vált. A hazai krónikák eredetmondái két hagyománymagra vezethetők vissza. A domináns „magyar” magba tartozik a dinasztikus eredettudat két, „állami” rendeltetésű összetevője (Attila-ős és turul-monda), s egy ethnikus eredetmítosz, a csodaszarvas-monda. Az alárendelt „székely” magba egyedül a székelyek ethnikus rendeltetésű származásmagyarázata sorolható.
ZSOLDOS Attila: Elnöki zárszó
