Szerző: B. Szabó János
„Csupán a türkök és avarok fordítanak gondot hadirendre, s így a többi szkíta népnél nagyobb erővel vívják az ember ember elleni harcokat. […] A harcban nem, mint a rómaiak és a perzsák, három hadosztályban […] állítják fel a sereget, hanem különböző ezredekben […], tömören összekötve egymással az ezredeket, hogy valahogy egyetlen csatasornak látszódjék. A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek lesbe állni […] vagy szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. […] A rendek mélységét nem egyformán alakítják, hanem ahogy jön, inkább a mélységre fordítva gondot, és az arcvonalat egyenletessé és tömörré teszik. A távolharcban, a lesállásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és az ék alakú, azaz szétszóródó harci alakzatokban lelik kedvüket.”
Bölcs Leó: Taktika, 904 után
Bölcs Leó bizánci császár
A 9. században Európában feltűnő magyarság hadviseléséről két leírás áll rendelkezésünkre. E szövegek írói – a honfoglalók kortársai, VI. (Bölcs) Leó bizánci császár (886–912) és Regino prümi apát – régebbi, más keleti népekről szóló szövegek felhasználásával készítették el a maguk feljegyzéseit. Az is köztudomású, hogy a bizánci császár alábbi leírása tulajdonképpen egy korábbi szövegnek, a 7. századi Maurikiosz-féle Sztrategikon avarokról és türkökről szóló részeinek szinte pontos másolata, amit ő maga a magyarokra és bolgárokra vonatkoztatva alig néhány helyen egészített ki saját szavaival.
Az eredeti szöveg és a 10. századi változat szoros egyezése időről időre kétkedésre késztette a kutatókat, a ma is általánosan elfogadott véleményt Moravcsik Gyula fogalmazta meg 1951-ben: szerinte a császár hihetett abban, hogy a 7. századi szöveg türkjei és saját korának „türkjei”, azaz a magyarok azonosak, és saját információi sem mondtak ellent annak, hogy hadviselésük fő vonásaikat tekintve megegyezik, így a harceljárásukat bemutató szövegrész, ha csak az általánosságok szintjén is, de hitelesnek tartható. E felfogás értelmében tehát a négy, egymástól térben és időben is távol eső nép, a 7. századi türkök és avarok, valamint a 9–10. századi magyarok és bolgárok fegyverzete és harceljárása számos közös vonást mutathatott. A bizánciakkal kapcsolatba kerülő nyugati-türkök esetében írásos források, sőt képi ábrázolások is alátámasztják a fegyverzetükről a Sztrategikonban található leírást. Ha az íj gyakoribb fegyvernek számított is ebben a közegben, úgy tűnik, azért a közép-ázsiai türkök lándzsavívó tudományának sem volt éppen rossz híre. Lényegében a türkökhöz hasonlóan az avarok esetében sem láttak a kutatók ellentmondásokat a bizánci forrás és a rendelkezésre álló egyéb adatok között.
Igen érdekes a honfoglalókkal párhuzamba állított bolgárok esete is. A legújabb kutatások szerint nem kevesebb mint 13 lelőhelyről 24 páncél maradványai kerültek elő, s egy sisak is szerepel a leletek között. Fontos, hogy a fegyverek jelentős része azonos fajtához tartozik, s nagyon hasonló vagy azonos stílusjegyeket, formákat mutat, mint a Kárpát-medencében előkerült anyag.
Igaz, a közel hatszáz évet – 7–11. század – átfogó bolgár anyag nagyságrendjeit bajos az alig száz-százötven évet felölelő hazai honfoglalás kori régészet eredményeivel összevetni, de az mindenképpen óriási jelentőséggel bír, hogy e leletek több ponton alátámasztják Bölcs Leó állítását a bolgárok és magyarok fegyverzetének hasonlóságáról.
Regino prümi apát
Regino prümi apát tudósítása a honfoglalók hadviseléséről három mondat híján teljes egészében megegyezik – az ókori római történetíró, Pompeius Trogus művéből dolgozó – Justinus 7. században készült kivonatának, az Exordia Scythicának egy részletével.
E szöveg különös érdekességét az adja, hogy ezek a mondatok eredetileg Pompeius Trogus és az őt kivonatoló Justinus munkájában még a párthusokról szóltak. Vagyis a 10. századi kortárs, Regino párhuzamba állíthatónak vélte a két nép, a magyarok és a párthusok hadi szokásait. Figyelemre méltó azonban a különbség is, hiszen Justinus szövegében még szerepelt egy mondat a párthus lovasság közismert és híres nehézfegyverzetéről, amit azonban Reginónál már nem találunk meg. De Regino nem építette be művébe az Exordia Scythicának azt az utalását sem, miszerint a „szkíták” páncélt, vas lábvértet és aranyozott sisakot viseltek volna, azaz úgy tűnik, hogy a régi szövegek szó szerinti másolása ellenére is tudatosan kerülhette a 10. századi magyar harcosok kapcsán a védőfegyverzet említését! (Ugyanakkor Anonymus a magyarok őseit, a szkíták népét ugyanezen Pompeius Trogus-szöveg alapján már így ábrázolta: „harcban kemény volt, lóháton gyors, fejükön sisakot viseltek, az íj és nyíl használatában felülmúlták a világ minden népét”.) Regino hallgatása a magyarok sisakjáról, páncéljáról tehát alighanem beszédesebb, mint első látásra tűnik, bár általában rövid kommentárjai közül inkább a magyarok szarus íjainak fontosságát szokás hangsúlyozni.
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat Honfoglalók fegyverben kötetben jelent meg.
