A honfoglaló magyarság régészeti emlékanyagának kutatása a Kárpát-medencében

Szerző: Langó Péter

E sorokkal kezdte az első ismert honfoglalás kori magyar sírlelet tudományos közlését Jankovich Miklós. A magyar honfoglalás korának régészeti kutatása az ő munkájával vette kezdetét. A lelet előkerülése közismert. 1834 júliusában a mai Ladánybene község határában három pásztor találta meg Bene vitéz szélfútta sírját. Összegyűjtötték a tárgyakat, és a halott koponyájával együtt átadták Szentkirályi Móricznak, Pest megye „tudós főjegyzőjének”. Az alispán értesítette a régiségekről Jankovich Miklóst, a nagy tiszteletben álló főnemes műgyűjtőt, aki hírt adva a leletről a korai magyarság emlékeként határozta meg azt. A leletek étékelésében nagy szerepük volt a sírban lévő érmeknek, így a numizmatika már ekkor fontos segítséget jelentő társtudománnyá vált. A tanulmány szélesebb körben felkeltette az érdeklődést a honfoglaló magyarság tárgyi emlékei iránt, amint ezt Szerelmey Miklós népszerűsítő kiadványa is mutatja. Kérdés, hogy ennek ellenére miért nem váltak ismertté hosszú ideig további honfoglalás kori leletek. A hiány részben azzal magyarázható, hogy sok helyen nem törődtek ezekkel a leletekkel, s mint a nagyteremiai honfoglalás kori sír felfedezője levelében megjegyezte: „szakférfiú hiányában akkoriban a további kutatás elfelejtetett”. 

Az újabb leletre majd’ 20 évet, míg közlésére további 5 évet kellett várni. Amíg a „szerencsés véletlen” a benepusztai sír esetében a pásztorok belátásán múlott, addig a verebi sírnál ez egy másik körülményben ragadható meg. 1853 májusában ugyanis annak a Végh Jánosnak a birtokán került elő a lelet, akinek 30 évvel korábban Érdy János, akkoriban már a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őre, volt a nevelőtanára. E sír kiadása kapcsán a régészet mellett Kovács Sebestyén Endre főorvos személyében megjelent egy újabb társtudomány is: az embertan, amely a 19. század végére – később Lenhossék József és Török Aurél munkássága révén – egyre több szállal kapcsolódott a régészeti kutatásokhoz.

A verebi sír közzétételét követően azután egyre inkább kezdtek megszaporodni a honfoglalás kori leletek. Mindebben nagy szerepe volt Rómer Flórisnak, aki az „Archeologiai Mozgalom” irányítójaként a folyamatosan szerveződő vidéki múzeumok, régészeti egyletek munkáját koordinálta. Ekkoriban divattá vált a régészet, a lelkes amatőr kutatók nyomán 1872-ben 11, 1878-ban 18, 1883-ra pedig már 23 lelőhelyet ismertek. A millenniumi megemlékezések előkészítése során még inkább megnőtt a kutatási kedv, s Hampel József 1895-ben már 43 leletegyüttesről adott számot, míg 5 évvel későbbi összefoglalásában 76 lelőhely több mint 250 sírleletét tette közzé.

A korszak legjelentősebb összefoglalásai is Hampel József nevéhez kötődnek. Utolsó, 1907-ben kiadott nagy művében új szempontok alapján osztotta ketté az előkerült leleteket. Míg korábban az elsődleges kiindulási pontot a keltezési lehetőségek adták, az újabb szétválasztás során már a régészeti érvek mellett a történetiek is fontos szerepet kaptak. A jellegzetesebb fegyvermellékletes, lóval, lószerszámzattal, valamint ékszerekkel eltemetett sírokat magyarnak tartotta (A csoport), míg a szegényesebb mellékletű temetkezéseket egy másik csoportba sorolva (B csoport) szlávnak vélte. Ebben az időszakban a hasonló elképzelések általánosak voltak az európai régészeti kutatásban, nem csoda, hogy nem maradt érintetlen e téren a magyar régészet sem: Nagy Géza is minden szegényes mellékletű falusi temetőt „a szláv szolgaszemélyekhez” kötött, és számos más szakember is hasonlóképpen vélekedett. Hampel József nem tett mást, mint hagyta magát eltéríteni kora – modernnek számító – tudományos nézetei által, és etnikus alapon értékelte a régészeti emlékeket. A szegényesebb mellékletű honfoglalás és kora Árpád-kori temetők így váltak a 20. század elején a szlávság emlékeivé.

A feltárások e jelentős korszaka az I. világháború kitöréséig tartott. Ebben az időszakban egyre jobban körvonalazódott a leletek által körülírható tárgyi műveltség, melyben nagy szerepe volt többek közt a nyírségi kutatásokban jeleskedő Józsa Andrásnak, a Tolna megyében ásó Wosinszky Mórnak, a bánsági sírokat feltáró Kisléghy Nagy Gyulának, Erdélyben pedig Nagy Gézának és a Pósta Béla által meginduló kolozsvári régészeti iskola növendékeinek. Az I. világháború után a honfoglalás kor kutatása is átalakult. Az összezsugorodott országban az új lelőhelyek feltárásában a szegedi múzeum és a szegedi egyetem járt az élen, míg a leletek értelmezésében a Kenézlőn újabb gazdag sírokat feltáró Fettich Nándoré volt a vezető szerep. Fettich az időszak másik meghatározó kutatójával, László Gyulával együtt a régészet eszközeivel igyekezett mind szélesebb történelmi keretbe foglalni a kutatási eredményeket. A korábbi gyakorlattól eltérően nem a történészek elképzeléseihez kapcsolódtak, hanem saját maguk igyekeztek új történelmi képet kialakítani a vizsgált korszakról: Fettich tárgytörténeti, ötvöstechnikai megfigyeléseken alapuló elképzelése, valamint László Gyula néprajzi szemléletű társadalomtörténeti megközelítése általános köztörténeti vonatkozású elképzelésekbe helyezte a régészeti megfigyeléseket. Felvetéseik nagy hatással voltak a korabeli kutatók szemléletére.

A II. világháború utáni időszakban bekövetkezett politikai változások nyomán Magyarországon a marxista szemlélet határozta meg a régészet-kutatás kérdésfelvetéseit: a társadalmi tagolódás problémája és megjelenése a tárgyi emlékanyagban, a folyamatos fejlődés képe, a helyi elemek dominanciájának hangsúlyozása és a nomád csoportok integrációjának a vizsgálata lett a központi kérdés. László Gyula egyetemi tanári kinevezése és a kialakuló „László-iskola” révén újra előtérbe került a korszak behatóbb tanulmányozása. A neves professzor töretlen népszerűségét annak is köszönhette, hogy közérthető módon tudta átadni a korai magyarságra vonatkozó tudományos ismereteket. A kiváló előadó és tanítványai körében rajongott professzor ezen eredményeket a korabeli médiumok széles körében (gyermekeknek készített diafilmek, képeskönyvek, festmények) népszerűsítette. Nevéhez köthető a – már korábban felvetett – kettős honfoglalás elméletének rendszerbe foglalása, melynek később számos tudományos támogatója akadt.

 

Más utat járt be Szőke Béla. Az ő neve a szűkebb tudományos világon kívül kevésbé ismert, mivel tragikusan rövid pályafutása során inkább szakmai összefoglalásokat készített. A felvidéki származású szakember új alapokra helyezte a 10. századi emlékek régészeti kutatását. Eredményei és megállapításai a jelen régészeti kutatásnak az alapzatát jelentik. Munkája azért is vált meghatározóvá, mert Hampel Józsefet követően ekkor történt meg a honfoglalás kori tárgytípusok részletes áttekintése, a leletek csoportokra bontása. Mindez azt jelentette, hogy az az akkoriban általánosan vallott feltételezés, mely szerint a szegényesebb mellékletű sírokban alávetett szlávokat, a gazdagabbakban pedig a győztes magyar etnikum tagjait kell látni, megkérdőjeleződött. Szőke Béla új nézőpontot emelt a kutatásba a leletek társadalmi csoportokhoz való kötésével: gazdag előkelők és a szegény köznép. Következtetései máig ható érvénnyel bírnak. Ezen időszak másik kezdeményezése a honfoglalás kori régészeti lelőhelyek összegyűjtése, kötetbe rendezése volt (1962). Ekkoriban már 1239 lelőhelyet soroltak erre az időszakra, amit 1985-ben további 400 lelőhellyel egészítettek ki. Az adatbázis építését és közreadását máig fontos feladatként kezeli a régészeti kutatás.

Szőke Béla munkásságát követően a honfoglalás korának kutatása két, sokáig szorosan összekapcsolódó ágra vált szét. Az egyik vonulatot a László-iskola első generációjához tartozó Dienes István munkássága képviselte, aki – mesteréhez hasonlóan – a tárgyak szerepének vizsgálatán keresztül közelítette meg a leletanyagot. A fiatalabb generáció tagjai az egyes nagyobb régiók emlékanyagának kiadásán túl – követve Szőke Béla kutatási programját – az egyes előkerült lelettípusok elemzését fejlesztették tovább (Szabó János Győző, Bálint Csanád, Kovács László, Kiss Attila és Mesterházy Károly).

Új irányvonalat jelentettek Fodor István munkái, aki a Szovjetunióban szerzett tapasztalatai után kapcsolódott be a magyar kutatásba, és munkáiban egy szélesebb – az őstörténet korai szakaszait is magába foglaló – látásmódot hangsúlyozott.

Az 1970-es évektől egy új társtudomány, az archaeozoológia is szerepet kapott, melynek mára külön egyetemi szintű iskolája is van. Eredményei révén sokkal jobban ismerjük a lóval való temetkezés „magyaros” sajátosságait, a kutyák sírba helyezésének vagy az ételmellékletként sírba helyezett csontos húsok, tojások vizsgálata révén a magyarok állattartásának jellemvonásait (Matolcsi János, Vörös István, Bartosiewicz László).

Időközben jelentős fordulat következett be a szomszédos országok,elsősorban az egykori Csehszlovákia 10. századi lelőhelyeinek kutatásában is. Itt, Zemplénben került elő ugyanis az egyik leggazdagabb 10. századi temetkezés, amelynek az értelmezése körül széles szakmai vita bontakozott ki. A sír vizsgálatára felkért idős Fettich Nándor a temetkezést Álmos fejedelemhez kötötte, a kutatók többsége azonban elvetette ezt az elképzelést.

Az elmúlt évtizedek során az idős László Gyula által hangsúlyozott „termékeny bizonytalanság” elképzelésének ellenhatásaként a kutatók igyekeztek azt a „biztos valóságot” megragadni, amiről a tárgyi emlékek tanúskodnak. E törekvés eredményei voltak a keltezéssel kapcsolatos kutatások: az éremleletek összegyűjtése és elemzése, az egyes tárgytípusok elterjedésének és használatuk időhatárainak a körvonalazása, időszakokhoz kötése. A másik kérdéskör a temetők belső szerkezetére vonatkozott. A László Gyula által feltételezett, vérrokonságon alapuló temetkezési rend (nagycsaládok leképeződése a temetőkben) meglétét gondolták újra a kutatók.

A sírok vizsgálata mellett megkezdődött a korai magyarság szállásainak – földváraknak és településeknek – a kutatása is (Németh Péter, Takács Miklós, Wolf Mária, Merva Szabina). E lelőhelyek legfontosabb kísérőlelete a kerámia volt, melynek vizsgálata így fontos kutatási irányvonallá vált. Ezek révén ugyanis már nemcsak az egykori temetkezési szokások, a „halottak világa” válik ismertté, hanem a hajdanvolt hétköznapok is megelevenedhetnek.

A korábban „Kárpát-medencei belügyként” kezelt honfoglalás kor kutatása a „tudományos globalizáció” hatására is változott. Magyarországon azok a megközelítések szélesítették európai méretűvé a kutatást, melyek a korai magyarság anyagi kultúrájának a változását más, korábbi csoportok „honfoglalásai” alkalmával megfigyelhető általános jellegzetességekkel állították párhuzamba, illetve a szélesebb régió egészében végbemenő kulturális változások Kárpátmedencei hatásaira figyelmeztettek (Bóna István, Bálint Csanád).

A nyugat-európai szakemberek érdeklődését azok a leletek keltették fel, amelyek a magyar katonai jelenléttel hozhatók kapcsolatba: sírok (pl. Aspres lès-Corps, Gnadendorf) és a hadmozdulatok során a helyszíneken maradt tárgyak (Mechthild Schulze-Dörrlamm, Falko Daim). Fontos kutatási irány volt annak felismerése is, hogy a szegényes mellékletű Kárpát-medencei sírok emlékei hasonlóak, mint a szlovéniai vagy ausztriai területen előkerült „határon túli” temetkezések, melyek így szélesebb összefüggéseket mutattak (Jochen Giesler). A külföldi közvéleményben élő pejoratív sztereotípiák (rabló, fosztogató magyarok) megváltoztatásában pedig azok a kiállítások jelentettek áttörést, melyek a hazai millecentenáriumi megemlékezéseket (Miskolc, Budapest, Nyíregyháza) követően, 1996 és 2002 között sok külföldi helyszínt jártak meg (Bologna, Milánó, Caen, Toulouse, Turku, Madrid, Magdeburg, Mannheim).

A Révész László által feltárt karosi temetők gazdag és sokrétű leletanyaga pedig nemcsak arra hívta fel a figyelmet, hogy Árpád és utódai harcosainak – valamint azok családtagjainak – „ezüsttel bélelt” sírjai milyen „messzeláthatóan” dicsekedtek gazdagságukkal, hanem a regionális kutatások jelentőségére is, kiemelve a Felső-Tisza- vidék jelentőségét. E temetők közzétételével indult el a jelenleg hét kötetnél járó honfoglalás és kora Árpád-kori sírleleteket összegyűjtő korpuszsorozat, amelynek célja a teljes Kárpát-medencei leletanyag gyűjteményes bemutatása. Ennek részeként váltak ismerté többek közt a Vas, a Hajdú-Bihar, a Heves megyei, a rétközi, a mezőségi leleteken túl az erdélyi és a partiumi temetők, melyek jelentős ismeretanyaggal bővítették a tudományos kutatások forrásait (Kiss Gábor, M. Nepper Ibolya, Istvánovits Eszter, Gáll Erwin, Tóth Anikó).

A levéltári források kezdetben tudománytörténeti jellegű átvizsgálása arra derített fényt, hogy különféle iratokban számos esetben említenek olyan „régészeti kincsek”-et, melyek később soha nem kerültek múzeumba, s a kutatás idővel elfeledkezett róluk. Más esetekben pedig olyan információk bukkantak elő, melyek alapján többet tudhatunk meg fontos leletek előkerülésének körülményeiről. Új részterület született: a levéltári régészet (Prohászka Péter).

A honfoglalás kor kutatásában újabban egyre nagyobb szerepet kapnak a természettudományos vizsgálatok. E területen úttörő jelentőségűek a korábbi vérvizsgálatokat felváltó archaeogenetikai kutatások, melynek célja a korai magyarság genetikai hátterének feltérképezése (Raskó István, Mende Balázs, Csősz Aranka). A kutatók egyre nagyobb bizakodással vannak a radiokarbon-keltezéssel kapcsolatban is, melytől azt várják, hogy az egyes sírok megásásának idejét pontosabban meghatározhatják. Az anyagösszetétel vagy a készítéstechnika vizsgálata pedig nemcsak az egykori mesterségbeli tudás sajátosságaira, hanem a tárgyak készítéséhez szükséges ismeretekre vagy a felhasznált nyersanyagok forrására vonatkozóan is új ismereteket adhat; ezáltal bemutatva a 10. századi Magyar Fejedelemség gazdasági hátterét.

Mára a honfoglalás kori régészeti emlékanyag és a kutatási eredmények gazdag tárháza áll a szakemberek rendelkezésre, s a több tudományos műhelyt is összefogó kutatások eredményeként a tudományterület évről évre jelentős új ismeretekkel gazdagodik.

 

Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a  Magyar Őstörténet sorozat  A leletektől a viseletekig kötetben jelent meg.

 

A téma tudományos igényű részletes feldolgozása, lábjegyzetelve, további irodalommal a Korall 24-25. (2006. június) számában, illetve A középkor es a kora újkor régészete Magyarországon kötetben  olvasható. A tanulmányok itt és itt érhetőek el.

 és