Szerző: Nagy KornélA VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár nevével fémjelzett De administrando imperio című történeti munkában olvasható feljegyzés szerint a türkök – azaz a magyarok – népe a besenyőktől elszenvedett vereség után kettészakadt: egy részük Etelközbe, a másik „Perzsia vidékére” vándorolt. Utóbbiak „valamely okból” megőrizték régi nevüket, amelyet – görögös írással – szavarti aszfali (Sabartoiasphaloi, illetve Sabartoi asphaloi) alakban jegyeztek le. (A másik csoport új nevet használt, a türköt.) A magyarokat érintő információk forrása kérdéses, részben magyar főemberektől, Tormástól és Bulcsútól származtak.
Egyes – egyelőre kellőképpen nem bizonyított – vélekedések szerint a szavárd elnevezés összefüggésben áll a szabir népnévvel. Másrészt a szabartoi alak nagy hasonlóságot mutat az örmény és a muszlim forrásokban található szevordi vagy szjavordi népnévvel. Ők a 9. század eleje óta bizonyíthatóan jelen voltak Örményország Uti nevű tartományában, a Kur/Kura-folyó völgyében, a mai Azerbajdzsán és Örményország határvidékén. Ebben az esetben a De administrando imperióban olvasható „Perzsia vidékén” kifejezés Kelet-Örményországra utalhat, amelyet a latin és a bizánci forrásokban Perszarmeniának neveztek.
A szevordikról számos örmény forrás tudósít. V. „Történész” János (899−931) örmény katholikosz krónikájában például több alkalommal is említi őket, és mivel Uti tartományban laktak, időnként utieciknek nevezi őket. Megjegyzi, hogy a szevordik önmagukat egy Szew vagy Szewuk nevű férfitól származtatják, és örmény rítusú keresztények. A 9. század elejére már három szent vértanút adtak az örmény apostoli egyháznak, akik a muszlimok elleni harcban vesztették életüket: Szent Istvánt, akit Konnak neveztek, s a szevordik hercege volt, valamint egy hercegi testvérpárt, Szent Györgyöt és Szent Arweszt.
Az örmény és a bizánci adatok némiképp egybecsengenek, de egyúttal kérdéseket is felvetnek. VII. Konstantin császár valóban a magyar követektől szerezte értesüléseit? Nem képzelhető-e el, hogy a szavárdokról a császári udvarban tartózkodó örmény követek hoztak híreket? V. János katholikosz például az örmény király megbízásából 920 körül Konstantinápolyban járt, és személyesen találkozott VII. Konstantin császárral és az udvari arisztokrácia befolyásos képviselőivel, így éppen ő is lehetett az információk forrása. Ráadásul ebben az időszakban az örmény–bizánci kapcsolatok igen intenzívek voltak, s az udvarban nagy számban éltek örmény származású arisztokraták.
Maga a görög szavárti szó vélhetően az örmény szevordi átvétele, amely örményül fekete fiút, illetve fekete gyermeket, átvitt értelemben idegent, idegen származásút, külföldit, sőt törvénytelen gyermeket jelent. Maga VII. Konstantin császár egy másik művében, a De ceremoniis aulaeban maga is fekete gyermeknek magyarázza a szevordit. Az elnevezés másik tagjának, az aszfalinak a jelentését mind ez idáig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni.
V. János értesüléseit a szevordikról több későbbi örmény történetíró – pl. Movszesz Daszkhuranci, Vardan Arevelci vagy Sztepanosz Orbeljan – átvette, kisebb adatokkal kiegészítette. A szevordik önálló népként még a 13−14. századi örmény forrásokban is feltűnnek, a 15. századra azonban már nyelvileg és kulturálisan beolvadtak a környező örmény lakosságba. Asszimilációjukat felgyorsította, hogy megtelepedésük után felvették a kereszténység örmény változatát. Nyelvemlékeik nem maradtak, talán valamilyen török nyelvet beszélhettek. A honfoglalóktól elszakadt magyar csoporttal való azonosításuk nem bizonyítható.
Az Örmény Királyság a 10. században (a térképet Nagy Béla készítette)
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat Magyarok a honfoglalás korában kötetben jelent meg.
A témához lazán kapcsolódva az Iszfaháni-kódex és az armenisztika tudományos igényű részletes feldolgozása, lábjegyzetelve, további irodalommal a Keletkutatás 2012. tavasz számában olvasható. A tanulmány itt érhető el.
