KIK AZOK A MAGYAROK, HONNAN JÖTTEK?
A MTA Őstörténeti Témacsoportja szerint csak úgy tudhatunk meg többet önmagunkról, ha ragaszkodunk a tudományossághoz
Sinkovics Ferenc
Népünk eredete összetett és bonyolult kérdés. A magyarság már hosszú ideje várja rá a választ, azt gondolva, hogy a biztos tudás megerősítené és megtartaná őt. Sokan és sokféleképpen kutatják ezt a területet, valódi tudósok és amatőrök egyaránt. Nem csak a táborok között, de a táborokon belül is fel-fellobbannak az indulatos viták. Az Akadémia igyekezett kézbe venni a kérdést. Az MTA BTK Őstörténeti Témacsoportjáról készítettünk kerekasztal-beszélgetést, melynek résztvevői: Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója, Vásáry István, a témacsoport elnöke, Sudár Balázs és Szentpéteri József, a témacsoport titkárai voltak.
Sinkovics Ferenc: Érzésem szerint nagyon későn reagált a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) az őstörténettel kapcsolatos kihívásokra, azaz későn alakult ez az intézet, bocsánat, témacsoport. Miért nem alakulhatott előbb?
Fodor Pál: Az elmúlt tíz-húsz esztendőben sokaknak lett volna alkalmuk arra, hogy ilyen intézetet alapítsanak, de valamilyen oknál fogva ódzkodtak ettől. Ez persze nem jelenti azt, hogy olykor ne szövetkeztek volna össze a magyar tudomány legjobb erői annak érdekében, hogy az őstörténet-kutatás napirenden legyen. Az 1980–1990-es években működött egy őstörténeti munkabizottság az akadémián, amely konferenciákat szervezett, s kiadványsorozatokat tett közzé. Az utolsó tíz-tizenöt évben pedig már nagy őstörténeti kutatási programok is indultak, de tény, hogy a témára specializálódott szervezet csak 2012-ben születhetett meg.
Szentpéteri József: Igen, méghozzá akkor, amikor tavaly január 1-jén létrejött az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont (MTA BTK), amelyben hét, addig önállóan működő intézet egyesült.
S.F.: Témacsoport... furcsa szó egy kívülállónak; hogyan épül fel tulajdonképpen ez a szervezet?
Sz.J.: Látszólag nagy tudományos műhelyről van szó, de valójában csak két és fél státusszal rendelkezik a Magyar Őstörténeti Témacsoport (MŐT). Minden kutató végzi a maga rendes munkáját az eddigi munkahelyén, másrészt a témacsoportban is tevékenykedik. Egy olyan hálószerűen felépített rendszert hoztunk létre, amelybe bekapcsolódtak a múzeumoknak és a felsőoktatási intézményeknek a magyar őstörténettel foglalkozó munkatársai.
F.P.: Korábban tehát szétszórtan, időszaki fel-felbuzdulásokkal folyt az őstörténeti kutatás, melynek a bázisai elsősorban bizonyos egyetemek turkológiai és régészeti tanszékei, valamint kihelyezett múzeumi tanszékek voltak; mi azonban úgy éreztük, sokkal koncentráltabb munkára van szükség, mert mára már teljesen új helyzet keletkezett.
S.F.: Mit ért ezen?
F.P.: A rendszerváltozás után robbanásszerűen megnőtt az érdeklődés az őstörténet témája iránt, mivel ez sokak szerint tabutéma volt 1990 előtt. Ez csak részben igaz, de tény, hogy 1990-ben elhárult minden akadály, s színre léptek olyan csoportok, majd később el is burjánzottak, melyek nem a tudományosság mércéje szerint foglalkoztak a kérdéssel. Mi viszont arra gondoltunk, hogy végre álljanak össze a magyar tudomány mindenütt meglévő erői, nem csak az akadémián belüliek, s próbáljunk új megközelítésben foglalkozni az őstörténettel.
S.F. Ez az új megközelítés a korábbi nézetekkel való szakítást jelentené?
F.P.: Az új megközelítés azt jelenti, hogy a szigorú szakmai mérce megtartása mellett nyitottabbnak kell lennünk. Ki kell elégítenünk a témában mutatkozó tömeges érdeklődést. Nyitni akarunk a nagyközönség felé, ami nem mindig lehetséges a hagyományos értelemben vett tudományos módszerekkel. A folyamat része a hagyományőrzőkkel való együttműködésünk is, azokkal persze, akik hajlandóak elfogadni a kutatóktól kapott segítséget, hogy amit csinálnak, az valóban szakszerű legyen.
Sudár Balázs: A hagyományőrzés nem a legjobb kifejezés, de már elterjedt, ezért megkerülhetetlen. Ráadásul sokféle hagyományőrző van: az egyik véglet a tudomány eredményeire, a másik pedig saját vagy mások fantáziájára építi múltképét.
S.F.: Kassai Lajost és a lovasíjászatot hova sorolnák?
S.B.: Ő az íjfeszítő népek hagyományaiból kiindulva létrehozott egy olyan modern sportágat, amely egyrészt múltunk felé irányította sokak figyelmét, másrészt pedig hírünket vitte a nagyvilágba. Hasznos és tiszteletreméltó tett volt, ám az ő rendszerében nem a tudomány eredményei a legfontosabbak.
Sz.J.: Ettől függetlenül Kassai Lajost meghívtuk az idén áprilisban tartott konferenciánkra, de külföldi elfoglaltsága miatt sajnos nem tudott eljönni.
S.F.: És mi a véleményük a barantáról?
F.P.: Ilyen önvédelmi harcművészet nem volt a magyaroknál, az biztos.
Vásáry István (V.I.): A baranta szerintem csupán misztifikáció.
S.F.: Lesz-e valami, amivel a témacsoport valami nagyon újat hoz az eddigi őstörténeti kutatási eredményekhez és elméletekhez képest?
S.B.: Eddig egy korábban kialakult paradigma határozta meg a kutatók gondolkodását. Ebből nemigen lehetett kilépni, már csak azért sem, mert nem találtunk új forrásokat: lényegében száz éve meglévő források alapján dolgoztunk. Három éve azonban megindult egy folyamat, amely alapjaiban rajzolja át a magyar őstörténet-képünket. Ez Türk Attila régész érdeme, aki végigjárta az oroszországi, illetve a posztszovjet köztársaságokban található múzeumokat a dél-orosz sztyepp térségében, s ott a magyarságra jellemző hagyatékot talált. Fontos régészeti leletek kerültek elő az Urálon túlról is, amelyek leginkább a klasszikus honfoglaló hagyatékkal állnak kapcsolatban. Innen kezdve sok mindent újra kell gondolnunk, az új eredmények szétfeszítik a régi kereteket.
F.P.: Felértékelődött a régészet szerepe, s a merészebb kollégák egy újfajta modell körvonalait rajzolják meg. Ez érinti a magyaroknak a sztyeppén való vándorlását is, amely – most úgy tűnik – sokkal rövidebb ideig tartott az Uraltól a Kárpát-medencéig, mint azt korábban hittük.
S.B.: Az eddigi paradigma lényege az volt, hogy 500 körül jelentek meg a magyarok a sztyeppén, ott voltak közel négyszáz évig, aztán beköltöztek a Kárpát-medencébe. Most viszont úgy látjuk, hogy a vándorlás ezen szakasza csak 50–60 évig tartott. Ettől felborul az egész eddigi történeti, nyelvészeti stb. képünk.
Sz.J.: Ha azt nézzük, hogy az avarok a 6. század közepén egy évtized alatt megtették ugyanezt az utat, akkor nem is olyan nagy szenzáció, hogy a magyaroknak ez ötven év alatt sikerülhetett.
F.P.: A másik az, hogy a népvándorlás koros régészek alaposan megvizsgálták az egész Kárpát-medencét. Az eredményeik alapján bebizonyosodni látszik, hogy a magyar honfoglalás nem egyszeri, 895-ben lezajlott esemény volt, hanem folyamatosan tartott akár már a 800-as évek közepétől.
S.F.: Azt hittem, a paradigmaváltás a finnugor elmélet alkonyát is jelenti...
V.I.: Nem erről van szó. Ezerszer hangsúlyoztuk, hogy a nyelvi rokonság és egy nép etnikai értelemben vett eredete nagyon eltérő lehet. Nehogy azt higgyük, hogy például a mai török ajkú népek egységes etnikumot képeztek Belső-Ázsiában. Például a mai kazahok jelentős része antropológiailag mongol. A mongolok a 13. században meghódították a kazahok őseit, s keveredtek velük. A kazahok megőrizték a török nyelvüket, bár sok mongol elemet vettek át. Így kell elképzelni a magyar etnogenezist is. Felesleges a finnugor eredet-rokonságot feszegetni, mert az nyelvrokonság. Tisztázni lehet persze még bizonyos részleteket ezen a téren… Azt, hogy mi történt a honfoglalás előtti ötszáz évben a magyarokkal, még lehet tudományos eszközökkel vizsgálni. Nyilván előtte is volt már magyar nép, de történelmünk első ezer éve valószínűleg örökre homályban marad.
S.F.: Márpedig tudni szeretné ez a nép, hogy honnan származik.
V.I.: Becsülöm ezt a tudásvágyat, de nekem meggyőződésem, hogy bizonyos dolgokat tudományos eszközökkel nem fogunk megtudni. Persze nem a semmiből jöttünk, de ha mást nem is tettünk volna, csak azt, hogy a 9. században elfoglaltuk a Kárpát-medencét, államot alapítottunk, keresztények lettünk, s ezeregyszáz éve itt lakunk – ez már tökéletesen elegendő az egészséges öntudathoz.
F.P.: Én pedig remélem, hogy Vásáry István óvatosságával ellentétben messzebbre vissza tudunk majd menni az időben. A nyelvészeti kutatások azt mutatják, hogy háromezer éves múlttal rendelkezik a magyarság. Azzal egyetértek, hogy nem szükséges harminc-negyven ezer esztendős múltról ábrándozni; erre a háromezer évre éppúgy büszkék lehetünk. Hozzáteszem, ha annak idején a „finnugor” elnevezés helyett „magyar” nyelvcsaládról kezdtek volna beszélni – s ezt teljes joggal tehették volna, mert a finneknél sokkal nagyobbak, népesebbek voltunk –, akkor ma senki sem berzenkedne.
V.I.: Igen, már a 19. század végén felmerült, hogy a finnugor elnevezés rossz terminológia, de mégis ez gyökeresedett meg. Ami pedig történetünk hiányzó és elérhetetlen elemeinek fantazmagóriákkal való helyettesítését illeti, ez szociálpszichológiai jelenség.
F.P.: Szerintem egy önérzetében, önbizalmában megroppant nép kétségbeesett eredetkereséséről van itt szó, ami persze érthető. De magyarázatként sok elképesztően homályos és túlzó elmélet született.
S.F.: Azt mondták az előbb, hogy felértékelődött a régészet. De az őstörténettel kapcsolatos közbeszédben egyre inkább a genetikáról esik szó manapság...
S.B.: Az biztos, hogy a természettudományok fejlődése teljesen új lehetőségeket kínál. A gond az, hogy először ki kell alakítani annak a módszertanát, hogy miként használjuk például a genetikát az őstörténet-kutatásban. Enélkül egyelőre nem támaszkodhatunk szilárdan erre a tudományágra, bár már most is mutat bizonyos irányokat.
F.P.: Sajnos, eddig csak kevés mintavétel történt. A genetikának először is elegendő korabeli mintát kellene összegyűjtenie, mert egy vizsgálat csak így tekinthető reprezentatívnak. Tudomásom szerint egyelőre a legnagyobb őstörténeti jellegű archeogenetikai kutatás is csupán mintegy kéttucat mintával dolgozott.
S.F.: Eleget beszélnek az iskolákban az őstörténetről?
F.P.: Ez nagyon változó. A két szélső pont az, hogy vannak tanárok, akik egészen elképesztő dolgokat mondanak erről a diákjaiknak, mások pedig úgyszólván semmit. Ha már a közoktatásról van szó, mindenképpen el kellene érnünk végre, hogy a friss kutatási eredmények az eddigieknél sokkal rövidebb idő alatt kerüljenek át a tankönyvekbe.
S.B.: A tudás átadása kapcsán említendő, hogy készül a témacsoport friss információkat hordozó honlapja, amelyen egy őstörténeti tudástárat szeretnénk létrehozni. Ez elsősorban tényeket fog tartalmazni, nem elméleteket. A másik, hogy összeállítunk egy olyan, harminc-ötven oldalas füzetekből álló sorozatot, amelyben azokra a kérdésekre reagálunk majd, amelyek a leginkább érdeklik a közvéleményt. Mindez a nyitás jegyében történik.
S.F.: Nyitnak az amatőr kutatók felé is?
V.I.: A jószándékú amatőrség önmagában hasznos dolog. De bizonyos önfegyelemre, önkritikára van szükség mindenkinek ahhoz, hogy tudja, meddig ér a kompetenciája. Amatőrök csak olyan dolgokban nyilvánítsanak véleményt a nagyközönség előtt, amelyekben megvan a minimális alapképzettségük. Őket a legnagyobb jóindulattal fogadja a témacsoport!
Megjelent: Magyar Hírlap 2013. október 14. (hétfő) p. 8.
