A nomadizmus I.

Szerző: Csáji László Koppány

A nomadizmus fogalma

Az angol szakirodalomban a vadászó-gyűjtögető népeket és az úgynevezett hordatársadalmakat is nomádnak nevezik, sőt a tengeri nomád is ismert fogalom a hajón közlekedő, szálláshelyeik között vándorló halászokra, és a házaló vagy kézművességből élő vándorló csoportokat is gyakran így nevezik. A közép-európai és orosz szakirodalom szűkebb értelemben használja a fogalmat. Eszerint a lábon hajtható állatállománnyal (lábasjószág) történő, egész éven át tartó rideg szállásváltó állattartást, tehát döntően a nagyállattartásra épülő gazdálkodást folytató társadalmakat vagy társadalmi csoportokat tekintik nomádnak. Minket most elsősorban az eurázsiai nagyállattartó nomadizmus érdekel. Ennek főbb alaptípusai: a tevére, juhra és kecskére épülő elő-ázsiai; a szarvasmarhára, juhra, kecskére és tevére épülő indiai; a juhot, lovat és régebben sokszor szarvasmarhát is tartó belső-ázsiai; a tibeti jak- és lótartó; továbbá az észak-eurázsiai rénszarvastartó nomadizmus.

A nagyállattartó nomadizmusról nem lehet egységes jelenségként beszélni, mint ahogyan az ezzel szembeállított „földművesekről” vagy „letelepedettekről” sem. Térben és időben egymástól nagyon eltérő kultúrákra és társadalmakra használjuk a „nomád” gyűjtőfogalmat. A nomád népek szerepe a világtörténelem alakulásában megkerülhetetlen: többek között sokféle állatfaj háziasítása, tudatos tenyésztése, sajátos eszközök (például a lószerszámok közül a zabla, a nyereg, majd a kengyel) feltalálása, fegyverek (például a reflexíj) kifejlesztése, hadászati újítások, a távolsági kereskedelem alakítása és a környező letelepedett népekkel való (korántsem csupán háborúkban megnyilvánuló) sokrétű és egymást alakító kapcsolataik által beleszóltak környezetük történelmének alakulásába.

A nagyállattartó nomád társadalmi csoportok egésze, de legalábbis zöme – ahogyan nevük is mutatja – az állatállománnyal együtt vándorol. Az állatállomány extenzív (rideg-) tartása során a jószágot lábon hajtják legelőről legelőre, és nem ritka a nyári és téli végpontok között több közbenső szálláshely beiktatása sem. A téli és nyári szállásterületek egymástól igen nagy távolságra, sok száz, akár ezer kilométerre is lehetnek. A nomádok – gyakran kényszerűségből – bizonyos földművelést is folytathatnak. A halászat és a vadászat pedig – ha ezt a körülmények igénylik és lehetővé teszik – szintén jelentőségre tehet szert. Népvándorlások esetén a vetőmag, a földművelési lehetőségek beszűkülése miatt általában a félnomádok körében is felerősödik a nagyállattartás szerepe.

Eurázsián belül nagyon sokféle nagyállattartó nomád társadalom élt, és néhányuk a mai napig kisebb-nagyobb mértékben megtartotta hagyományos életmódját (például a kirgizek, a mongóliai kazakok és a mongolok egy része, az iráni türkmenek, sahszevenek, az indiai rabarik, a közel-keleti beduinok vagy a szaharai tuaregek egy része). A mai nomádokról szóló etnológiai adatok azonban – egyrészt a modern államokba történt politikai integrációjuk, másrészt a környezet gazdaságának gyökeres átalakulása és így saját nomád életmódjuk elszegényedése miatt – nem alkalmasak arra, hogy pusztán a jelenlegi állapotból visszakövetkeztethessünk a hajdani nomádokra vagy akár az eurázsiai sztyeppe lovasnomád világára. Ennek a ténynek figyelmen kívül hagyása vezethetett olyan – a szakirodalomban sokáig uralkodó – megállapításokra, mint Owen Lattimore (1900–1989) elhíresült és azóta sokat kritizált kijelentése: „a szegény nomád a valódi nomád”. Komoly kritikával illetik újabban azokat a régebbi (evolucionista vagy marxista társadalomszemléletre épülő) általánosító elképzeléseket is, hogy a nomád társadalmak „fejlődésre képtelen”, önellátó (értsd: termelőgazdálkodást nem folytató), sőt némelyek szerint önellátásra is képtelen, ezért rablógazdálkodást folytató, szinte változatlan gazdasági és kulturális formációt jelentettek a történelem során. (Mára az ilyen értékelő fogalmak létjogosultsága is megkérdőjeleződött.) Csak különböző tudományterületek (például régészet, történettudomány, folklorisztika, etnológia, ökológia, nyelvészet stb.) eredményeinek összevetésével lehet viszonylag árnyalt képet alkotni a hajdani nomád társadalmakról, bár a forráshiány miatt ismereteink valószínűleg sohasem lesznek teljesen kielégítők.

 

 Felmálházott lovakkal vonul haza a nomád család a közeli vásárból a nyári szállásra a Musztag-Ata tövében. Fotó: Csáji László Koppány

 

A téli és nyári szállások közötti távolságokra és ezek elhelyezkedésére, a vándorlási útvonalakra (alföld – hegyi legelők vagy észak–dél) jó példa a kazak nomádok 19–20. század fordulóján megfigyelt és jól dokumentált vándorlása. A 19. század végén kiépülő orosz adminisztráció által adóztatási célból leírt vándorlási útvonalak mindkét változatra és ezek átmeneteire is mutatnak példát. A Szirdarja folyótól délre eső csoportok vagy a Kaszpi-tenger keleti mellékén telelők nem ritkán a nyarat az Urál folyó térségében töltötték (így télen türkmenekkel és özbegekkel, míg nyáron baskírokkal és oroszokkal álltak szomszédi viszonyban). A vándorlási útvonalak a néhány száz kilométertől a több ezer kilométeres éves vándorlási ciklusokig terjedtek.

 

Nomád vándorlási útvonalak. A térképet Nagy Béla készítette. 

 

A vándorláshoz mindig praktikus szempontokat kell figyelembe venni. A természeti és társadalmi környezet mindig nagyban befolyásolta a víz- és legelőterületekhez való hozzáférést. Környezeti adottságok lehetnek például a nemzetségek és törzsek közötti erőviszonyok, a klimatikus változások, az extrém időjárás (például kirívóan száraz vagy hideg évek, földcsuszamlások, tűzvészek), aktuális védelmi szempontok (mind az időjárási viszonyokkal, mind pedig az ellenséges támadásokkal szemben), állatbetegségek és más járványok, háborúskodások és népvándorlások. A nomád állattartók nem csupán a jószágaikról rendelkeztek beható ismeretekkel, hanem a növényekről, az éghajlati és domborzati viszonyokról, a térség mikroklímájáról, a lehetséges útvonalakról, a szomszédos csoportokról, a politikai erőviszonyokról és a ki nem apadó vízforrásokról is komoly, döntéseiket befolyásoló tudás birtokában voltak.

A vándorlásokat ugyanis nemcsak a szokások határozták meg, hanem az aktuális körülményekhez is igazodtak. Az egyes nomád családok, nemzetségek nagyon jól kellett hogy ismerjék a saját legelőiket, itatóhelyeiket, így téli és nyári szállásaik – ha a körülmények mást nem indokoltak – előre meghatározott térségekben voltak, vándorlásuk tehát éves ciklusokba rendeződött. 

A nomádok mentális térképe az utak nehézségein (akadályokon) és az adott időszak alatt megtehető távolságokon (napi járóföldeken) túl a természeti és szociális környezetre vonatkozóan rengeteg tudást kellett, hogy átfogjon. A területiségelképzeléseket főleg ezek a források (legelő, víz, védelem) és környezeti viszonyok határozták meg. A nomádok általában nagyon tudatosan ügyeltek a legelő- és vízforrások lehetőség szerinti megtartására és bővítésére. Az egymás rovására történő legelőhöz vagy vízlelőhelyhez jutás a háborúskodás egyik fő oka volt. A törzsek és nemzetségek területei mindig magukban foglalták a legelők melletti útvonalakat is, amelyek azonban gyakran nagyobb társadalmi csoportok (szövetséges népek, törzsek) közös használatában voltak, és letelepedett népek területébe ékelődtek.

A nomád gazdálkodás alapja a jólinformáltság: nemcsak az időjárásról, hatalmas területek földrajzi viszonyairól, hanem a környezet politikai erőviszonyairól és akár távoli eseményekről is tudniuk kellett a döntéshozóknak (családfőknek, ágazatok, nemzetségek vezetőinek) ahhoz, hogy jó döntéseket hozhassanak. Ezekhez az információkhoz nagyon sokféle módon lehetett hozzájutni: a családtagok és szövetséges csoportok közötti látogatások, a kereskedelmi kapcsolatok, a hadjáratok, a vallási és világi fesztiválok, a halotti torok, esküvők, névadó rítusok és sok más egyéb alkalom révén. Meglepően gyakran nyílt alkalom arra, hogy egyébként egymástól távol élők információt cserélhessenek.

A téma egy részének tudományos igényű részletes feldolgozása, lábjegyzetelve, további irodalommal a Századvég 73/3. (2014) számában olvasható. A tanulmány itt érhető el.

Továbbá Csáji László Koppány A sztyeppei civilizáció és a magyarság című kötetének pár oldalas ízelítője itt érhető el.