Szerző: Igaz Levente„Dzú’l-Hiddzsa 18-án [szeptember 3.], pénteken pedig megérkezett Muhammad bin Hásim miniszternek, Zaragoza urának követe s vele öt fogoly turk férfi , akiket meghagytak eredeti külsejükben és ruházatukban. […] A kalifa megszemlélte őket. Felvették az iszlám vallást, majd a kalifa besoroztatta őket testőrei közé.”
Ibn Hajján a 942-ben elfogott magyarokról, 11. század
Jóllehet az utóbbi idők kutatásai több új megállapítást hoztak a 10. századi magyarok harcászatáról, ám a korábbinál jóval árnyaltabb kép ellenére sem tűnik kétségesnek, hogy a merevszarvú összetett refl exíjak csakugyan kiemelkedő szerepet játszottak a magyar oldalon a különféle fegyveres konfliktusokban. Annak ellenére sem, hogy a magyarok a forrásoknak csak egy részében jelennek meg íjukat mesteri szinten – de legalábbis az ellenfelek számára felülmúlhatatlan hatékonysággal – használó lovas harcosokként. Taktikájuk más elemeiről, például a közelharcról szóló, szintúgy gyér adatok elegendőek voltak ahhoz az általánosnak mondható kutatói véleménynek a kialakulásához, amely eleinket szinte csak „könnyű fegyverzetű” lovasíjászként azonosította.
Kun harcos két tartalék nyílvesszőt tart az íjat feszítő kezében. Kakaslomnic, 1420-as évek.
Mára ez az egyoldalúság valamelyest csökkenni látszik, emellett az olyan tévhitek sem tarthatóak, mint például az, hogy a magyarok íjaival nagyobb távolságra lehetett lőni, mint a bizánci, különösen pedig a nyugati ellenfelek fegyvereivel. Azt is tudjuk, hogy a régebbi szakirodalomban sokszor felbukkanó „ismeretlen magyar taktika” nem volt ismeretlen a velünk háborúzó szomszédoknál, sem Európa távolabbi tájain. Adódik tehát a kérdés, hogy tulajdonképpen minek is köszönhették a magyarok a 10. század első felében a győzelmeiket?
A korszakról szóló írott források és képes ábrázolások elégtelensége, hiánya miatt más belső-ázsiai – illetve onnan származó – lovasíjász harci kultúrák (kun, mongol, mameluk, esetleg oszmán) segítségével vázolható fel a 10. századi magyar harci sikerek technikai-gyakorlati háttere.
Az egyik tényező mindenképpen a kisgyermekkortól kezdődő állandó gyakorlás és a képességek szinten tartása, azzal a fontos megjegyzéssel, hogy a magyarok körében is nagy valószínűséggel elkülönítendő az elit katona kiképzése, illetve a lovasíjászatot a mindennapi élet részeként gyakorló pásztorkatona tudása. A fegyelem és a parancsok azonnali végrehajtása mindkettőnél alapkövetelmény lehetett, ám a nem professzionális réteg – noha adott esetben nála is élet vagy halál kérdése lehetett a lovasharc és így az íj használatának készségszintű ismerete – nem volt alkalmas olyan (esetleg éppen közelharci) feladatok végrehajtására, mint a kifejezetten a harci tudásukból élő zsoldosok. Ez utóbbiak lehettek a 10. századi magyar katonai vállalkozások azon szereplői, akik társadalmi státuszuk és anyagi helyzetük mellett olyan harci képességekkel bírtak, amelyek keresett harcosokká tették őket.
A magas szintű fegyverhasználat és lovastudás mellett a magyar harcos esetében is a fegyverváltás képességének birtoklása lehetett a másik kiemelkedően fontos tényező: a lovas harcos az adott harci feladatnak megfelelően hol lovasíjászként, hol pedig közelharci, azaz szálfegyverekkel küzdött, méghozzá úgy, hogy ezeket mind magánál tartotta, ahogyan azt a magyarokra is vonatkoztatható bizánci forrás leírja. Ehhez a képességhez persze egy hosszú évszázadok alatt tökéletesített fegyverrendszer szükségeltetett, amit a harcos célszerűen és kényelmesen tudott kezelni, attól függetlenül, hogy számszerűen hány elemét vitte is magával. A rendszer központi eleme az a fegyveröv volt, amelynek – jobbkezes lovasíjász esetében – a bal oldalára a felajzott íj tárolására szolgáló készenléti íjtartó, jobb oldalára pedig a nyíltegez került. Mai magyarországi rekonstrukciós kísérletek sikeresen modellezték ezeknek az eszközöknek a felfüggesztési és használati lehetőségeit is. (Bármilyen hihetetlen, egy olyan egyszerűnek tűnő művelet, mint a tegez övre való akasztása, rengeteg problémát vet fel.) Ezekből a kísérletekből tudjuk, hogy a nyíltegez kialakítása, a tető ferde kiképzése semmiféle gondot nem okoz a heggyel felfelé tárazott nyilak kivételekor. Sőt, a harcos egyetlen mozdulattal akár több nyilat is az íjat feszítő – jobbkezeseknél a jobb – kezébe foghatott, ezzel gyorsítva a lövésfolyamatot.
E „praktikát” a 14. századi mameluk íjászkönyvekben részletesen leírták, és több ábrázolása is ismert. A honfoglalást megelőző és követő évszázadokból viszont nincs arra adat, hogy további nyilakat az íjat tartó kézben tartottak volna, ahogyan pl. László Gyula ábrázolta.
Hogy a nyíl az íjnak jobb vagy bal oldalán futott-e ki, azt nem tudjuk, a számba vehető leírások és a fegyvercsoport használatának logikája inkább a jobb oldalra utalnak. (Nyugat-Európában, és a mai sportíjászatban is a nyíl a bal oldalra kerül.) A magyarok húrkezelési technikája szintén nem ismert, a kézenfekvő hüvelykgyűrűs megoldás mellett más lehetőségek is számításba jöhetnek.
A fegyverövre került a harcosok szablyája vagy fokosa is, míg a kopja (hosszú döfőlándzsa) használaton kívüli rögzítésére más megoldást alkalmaztak. Ez a szerelék a fegyverváltáson kívül a lóváltást is lehetővé tette, ugyanakkor szükség esetén egyetlen mozdulattal oldható is volt, ami bizonyos helyzetekben szintén fontos lehetett.
Két tartaléknyilat tartó harcos Rukneddín Kilics Arszlán szeldzsuk szultán pénzén, 1248/1249.
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat Honfoglalók fegyverben kötetben jelent meg.
