Szerző: Petkes Zsolt
Az elkerülhetetlen közelharc elsődleges fegyvere a szablya vagy a kard lehetett, azonban mellettük jelentős szerepet kaptak a korszak jellegzetes ütőfegyverei, a fokosok, a balták és a bárdok is. Bölcs Leó bizánci császár (886–912) Taktika című munkájának magyarokról szóló fejezetében, a fegyverek felsorolásánál ugyan nem említi őket, de a honfoglaló harcosok sírjainak feltárása során a kardokkal vagy a szablyákkal csaknem megegyező számban kerültek elő.
A fegyverek ezen csoportját a formai sokszínűség jellemzi, ahogy erre a megnevezések sokasága is utal: amíg a fokosokat elválaszthatatlannak tartjuk a honfoglaló harcosoktól, addig az egyszerű kivitelű fok nélküli baltákat idegennek érezzük a magyar vitézek fegyverzetétől, pedig ezeket is használták, és ha csekély számban is, de megnyúlt pengéjű bárdok is előbukkannak a 10. századi sírokból.
Nyéltámaszos balta az Ibrány-Esbó halmi temetőből, Jósa András Múzeum, Nyíregyháza
Az általánosan elfogadott vélemény szerint a fokos a „szegény harcosok” közelharci fegyvere volt, mert könnyen, gyorsan, különleges szaktudás nélkül, ezért olcsón lehetett előállítani. A Kárpát-medencei sírleletekben azonban ezek a fegyverek egyaránt megtalálhatók szablyával, veretes övvel és tarsolylemezzel eltemetett előkelők mellett éppúgy, mint szegény temetkezések egyetlen mellékleteként, így a fegyver jelenléte vagy hiánya nem a társadalmi különbségekre utal, hanem a fegyverzet összetettségét mutatja.
A 10. századi magyarság baltáit és fokosait a lovas harcmodorhoz igazították, az északi és a nyugati gyalogosok által használt társaikhoz képest kisméretűek, nyelük megközelítően 80 cm hosszú, súlyuk pedig csekélyebb lehetett. A nyugati gyalogos harcászatban alkalmazott baltákkal ellentétben nem hajítófegyverként használták őket, lóhátról hasznos, hatásos eszközök lehettek akár páncélos ellenféllel szemben is.
E fegyvertípust feltehetőleg az övre vagy a nyeregre függesztve hordták, a viselési módra mindössze egyetlen lelet utal: a Budapest-csúcshegyi 2. sírból a nyél irányában egy kampós vaskarika került elő, talán ennek segítségével függesztette fel egykori használója. A vaskarika szerepét egy egyszerű kötélhurok is átvehette.
E fegyvercsoport formai és megnevezésbeli sokszínűsége utal a különböző típusok egymástól eltérő eredetére, s a magyar hadszervezetre gyakorolt külső hatásokra is. Az általános keleti, sztyeppi típusok mellett megfigyelhető a Kárpát-medencei avar formák továbbélése, valamint a nyugati és az északi (rusz) fegyverzet hatása, sőt a leletanyagunkban ritka, de nagyon jellegzetes nyéltámaszos balta és bárd kapcsán felmerült a keleti rusz vagy szláv harcosok jelenléte is.
Hogyan hívhatták?
A fokos régi magyar szó, amely belső szóképzés eredményeképpen jött lére. Talán már a honfoglalás előtti szókincsnek is része volt, ennek ellenére későn, csak 1567-ben jelent meg az írott forrásokban. Balta szavunk török eredetű, feltételezhetően besenyő vagy kun közvetítéssel kerülhetett a magyar nyelvbe, első lejegyzése 1423-ból ismert. A bárd viszont egyértelműen nyugati, az ófrancia nyelvből vettük át, első lejegyzése viszonylag korai, 1214-ből származik.
Honfoglalás kori balta a Tiszabercel-Ráctemető 10. számú sírjából, Jósa András Múzeum, Nyíregyháza
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat Honfoglalók fegyverben kötetben jelent meg.
