Szerző: Jakab Attila
Tarpa Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti szélén, az ukrán határ közelében fekszik. A település kapcsán a történelmet ismerőknek leginkább az itt született Esze Tamás kuruc brigadéros neve juthat eszébe, és talán még Bajcsy-Zsilinszky Endréé, aki a tarpai választókerület képviselője volt. Az utóbbi néhány évben viszont olyan, honfoglalás kori leletek láttak napvilágot a falu határában, melyek nemcsak a régészek, hanem a nagyközönség érdeklődésére is számot tarthatnak.
Bakó Ferenc – a környék régiségei iránt érdeklődő lelkes állatorvos – a következőket írta 1974-ben a település régészeti lelőhelyeit ismertető cikkében: „Sajnos és sajnálatos módon azonban, hogy honfoglalás kori magyar települést vagy annak nyomait máig se sikerült találni a község határában. Ilyennek azonban lenni kell valahol, mert az bizonyos, hogy a honfoglaló magyarok jártak, tanyáztak itt. (…) A türelem azonban – és a kutatás – rózsát terem. Nem lehet tudni, mikor és hol bukkanunk rá e területen honfoglaló őseink nyomaira. De buzgón kutatjuk ezeket…” Ekkor még nem sejthette, hogy vágyakozása nem hiábavaló, s a türelem és a kutatás valóban elnyeri jutalmát. A következő évben ugyanis éppen ő adhatott hírt a Tarpa határából előkerülő első honfoglalás kori leletekről:
„Sokat tudunk e terület régebbi lakóiról és régebbi kultúráiról, de a honfoglalás kori ember, hogy úgy mondjam: hiányzott. Most azonban a véletlen úgy hozta, hogy a lehető legjobb helyen hatolt földbe az ásó.”
De mi is került elő 1975-ben, ami ennyire fellelkesítette az állatorvost? Pinceásás közben „… csontokat találtak. A kilapátolt földből fényesen csillogó fémdarabok is előkerültek. (…) Előkerült egy ezüst karperec, néhány ezüstlapocska, egy szépen díszített ezüstgomb, néhány lencse nagyságú ezüstveret, két ezüst fülbevaló, majd csiszolt üveggyöngyök, egy széttöredezett cserépedény és egy pár vaskengyel.” A leletek a nyíregyházi Jósa András Múzeumba kerültek, majd restaurálás után egy részük a tarpai Helytörténeti Gyűjtemény kiállítását gazdagította.
További kutatásra ekkor nem kerülhetett sor. Így azt sem lehetett tudni, hogy egy magányosan eltemetett nőről van-e szó, vagy pedig egy honfoglalás kori temető egyik sírját találták meg véletlenül.
Az iménti kérdés az én érdeklődésemet is felkeltette, de a választ csak egy ásatás adhatta meg. Ezt megszervezve 2012-ben nyílt lehetőség az első sír melletti parcellán egy kisebb lélegzetű kutatásra. Nagy reményekkel – s nem kevés kétséggel – indultunk el az „expedícióra” munkatársaimmal. A nyári hőség és a kemény föld kissé lelohasztotta a lelkesedésünket, de munkánkat végül siker koronázta. Ásónk váratlanul koppant valamin. A földből kikandikáló csontokat megtisztítva hamarosan kibontakozott előttünk egy lókoponya. Ekkor már tudtuk, hogy mégsem izzadtunk hiába a tűző napon: ahol ló van, ott lovasnak is lennie kell.
Három napot dolgoztunk, mire befejeztük a viszonylag mélyen jelentkező sír teljes kibontását és dokumentálását. Hogy mit is találtunk? A sírfolt és megfigyelhető sírgödör nélkül előkerült – fejjel nyugatra, lábbal keletre eltemetett – váz egy honfoglalás kori fegyveres férfi temetkezésének bizonyult, akit a lovával együtt helyeztek a sírba. Gazdagságát ezüstből készült tárgyak egész sora jelezte, melyek – ellentétben a közhiedelemmel – azért nem jellemzőek minden honfoglaló ősünk hagyatékára.
Kicsit részletesebben a sírban találtakról. A váz lábszárán egy – orrával a férfi feje felé néző – lókoponya látott napvilágot. Mellette és alatta a ló mellső és hátsó lábcsontjai kerültek elő, gondosan egymás mellé helyezve. További lócsontokat nem találtunk, de ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen honfoglaló őseink rendre nem temették el a teljes lovat. A sírba csak a koponyát és a lábcsontokat tartalmazó lóbőr került, ez utóbbi aztán az idők folyamán nyom nélkül elenyészett. (A ló többi részét minden bizonnyal a halotti tor során fogyasztották el.) Ha ló maradványa kerül elő egy sírban, többnyire ott van mellette a lószerszám is, így a zabla, a kengyelpár, valamint a nyereg felerősítésére szolgáló hevedercsat. Ez esetünkben is így volt: az említett tárgyak mind a lókoponya környékén láttak napvilágot. Nyereg nyomait nem észleltük. A váz bal oldala mellett került elő a tegez maradványa, benne változatos kiképzésű nyílcsúcsokkal. Íjnak nem bukkantunk a nyomára.
A halott jobb könyökéhez tűzgyújtáshoz szükséges kovát és csiholót helyeztek, valamint a mindennapi élet nélkülözhetetlen kellékét, egy vaskést. Közelükben egy ritkaságnak számító tárgytípus, egy ún. taplótartó került elő. E tárgyakat a tulajdonosa bizonyára egy kis tarsolyban tartotta.
A hitvilággal kapcsolatos ritka emlékként kell értékelnünk azt a két darab, közel háromszög alakú ezüsttárgyat, melyek a koponya jobb és bal oldalán feküdtek. Ezeket egykor a szemre helyezhették, ahonnan aztán oldalra lecsúsztak. Egy harmadik darabbal az elhunyt ajkát „zárták le”.
A koponyánál két, ezüstből készített, úgynevezett nyitott hajkarika látott napvilágot. Hasonlók a férfi és női sírokban egyaránt megtalálhatóak. Érdekesebbnek bizonyult az a két ezüstgyűrű, amelyeket a jobb, illetve bal kézfejnél találtunk. Ezek a tárgyak mai szemmel is tetszetősnek tűnnek.
Az elhunyt ruházatát négyzet alakú, ezüstből készült kaftánveretek díszítették, melyek a bal mellkason kerültek elő. A díszített, a mélyedésekben aranyozott veretek középső részét kék üvegpasztával ékesítették. A két sorban elhelyezkedő ruhadíszekből összesen tíz darabot találtunk. A párosával elhelyezkedő veretek között bronzgombokat bontottunk ki.
Végezetül szót kell ejtenünk az elhunyt veretes bőrövéről, melynek külön érdekessége, hogy a bőr egy része jó állapotban maradt fenn. Ez ritka dolog, igen kevés alkalommal fordult elő ez idáig honfoglalás kori temetőben. Az övet díszítő vereteket eredeti helyzetükben találtuk meg. Ezek anyaga ezüst, míg a felületüket díszítő minták közötti mélyedések aranyozva voltak.
Az eredmény fényében nyilvánvaló volt, hogy az 1975-ben előkerült sír nem egy magányosan eltemetett honfoglaló nyughelye. Ez egyben azt is jelentette, hogy további sírok rejtőznek a földben. Az ásatás folytatására 2013-ban került sor, amikor már a Szegedi Tudományegyetem Régészeti Tanszékének hallgatói is csatlakoztak csapatunkhoz.
Az újabb ásatási évadban – a 2012-ben feltárt sírral egy sorban – további három temetkezés került elő. Ezek közül kettőben volt tegez nyilakkal, a harmadikban pedig – megfigyelhető tegezmaradvány nélkül – egy magányos nyílcsúcsra bukkantunk. A fegyverek között kell még megemlítenünk az 5. számú sírban a váz jobb oldala mellé helyezett szablyát.
Ez utóbbiban, illetve a mellette fekvő 4. számú sírban a lábvégeknél előkerültek a részleges lovastemetkezésnek már fentebb említett leletei, azaz a sírba tett lómaradványok, valamint a lószerszámok. A harmadikként feltárt sírban viszont csak lószerszámokat találtunk, lócsont nélkül. Az ilyeneket nevezzük jelképes lovastemetkezésnek. Az idáig előkerült, illetve feltárt összesen öt sír közül tehát négy részleges lovastemetkezés, míg az ötödikben jelképes lovastemetkezés nyomaira bukkantunk.
A 3. sírban tulajdonképpen nem is a leletek jelentették a legnagyobb érdekességet, hanem a váz alatt előkerült, jól megfigyelhető, szerves anyagból álló vékony réteg. Ennek anyaga még kérdéses, s vélhetőleg valamiféle „kerevet” lehet, mely a talajadottságok miatt maradt meg máig érzékelhető állapotban. (A váz felett nem figyeltünk meg hasonló réteget.)
Ehhez hasonló jelenség, ilyen jó állapotban a korszakon belül első ízben volt megfigyelhető.
A 4. számú sírból egy fiatal fiú maradványai kerültek elő. A derekára helyezett, bronzveretekkel díszített, eredeti helyzetében lévő és jól megfigyelhető öv – két végén a csattal és a szíjvéggel – a hasonló korú temetőkben ugyancsak ritka lelet.
Végezetül a szablyával és tegezzel eltemetett férfi hasára fektetett, hegyével az elhunyt feje felé néző sarlót kell még megemlítenünk, melyet minden bizonnyal bajelhárító célzattal helyeztek el. A feltárás eddigi eredményeit összefoglalva annyi már most is elmondható, hogy Tarpán egy minden bizonnyal nem túl nagy lélekszámú honfoglalás kori temető található. Figyelembe véve a fegyverekről, valamint a lovakról és lószerszámokról leírtakat, egy katonai szempontból jelentős szerepet betöltő közösség halottait temették itt el. A további kutatások feladata lesz kideríteni a temető kiterjedését és használatának időhatárait.
Az eddigi eredmények alapján joggal számíthatunk arra, hogy további izgalmas leletek kerülnek elő, melyek révén tovább bővülhetnek ismereteink a honfoglalás kor tárgyi és hitvilágbeli ellemzőivel kapcsolatban.
Gyűrűk a tarpai temetőből
Az ún. filigránnal és granulációval díszített fejes gyűrűk viszonylag sok példányát ismerjük a 10. századból. Ezek kinézete változatos, annak ellenére, hogy készítésük technikai szempontból hasonló. A filigránnal – vékony, sodrott dróttal – és a granulációval – gömb alakú rátétdíszekkel – ékesített darabok jó része ezüst, de találunk köztük aranyból készítetteket is. A tarpai 2. sírból e bizánci eredetű tárgytípus két, ezüstből készült képviselője látott napvilágot az elhunyt jobb, illetve bal kézfejénél. Ujjpercek hiányában nem tudjuk megmondani, hogy melyik ujján viselte őket a tulajdonosuk, de feltehetőleg a gyűrűsujjon. A két gyűrű hasonló, ennek ellenére jól észrevehető különbségek is vannak köztük: míg az egyik példányon az U alakú lemezrészeken kettős sorban elhelyezett filigrándrót helyezkedik el, a másiknak ez a része díszítetlen. Az előbbi gyűrűt a tulajdonosa igen nagy becsben tarthatta, mert annak ellenére, hogy pántja sérült és deformálódott, mégis eltemették vele. Az említett gyűrűhöz nagyon hasonló került elő például Bodrogvécsen, míg egy aranyból készült példánya Szabolcs megyéből – közelebbről nem ismert lelőhelyről – került be a Magyar Nemzeti Múzeumba.
Taplótartó
A 2. sírban talált kerek átmetszetű, hengeres vastárgy egyik vége nyitott, másik végén karikás függesztőfül található. Hosszában keskeny nyílás húzódik. Belsejében szervesanyag-maradványok figyelhetőek meg. A jelentéktelennek kinéző vascsövecske az említett sír egyik legérdekesebb tárgyának bizonyult: hasonló darabok ismertek az Urál-hegység finnugorok lakta területeiről. Funkciója a tűzgyújtáshoz kapcsolódik: a kova és a csiholóvas segítségével állították elő a szikrát, ám ahhoz, hogy ebből tűz legyen, egy könnyen gyulladó anyagra is szükség volt. Erre volt jó – többek között – a taplógombából készített tapló. Ennek tárolására szolgált az említett csövecske, melynek segítségével szárazon tarthatták a gyúlékony anyagot. A tárgy belsejében megmaradt szervesanyag-maradványok vizsgálata megerősítette a formai alapon történő tárgymeghatározást. Így a tarpai darab az első olyan taplótartó korszakunkból, melynek funkcióját a természettudományos vizsgálatok is alátámasztották.
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat A leletektől a viseletekig kötetben jelent meg.
A temetőről további információk itt érhetőek el.
Jakab Attila előadása itt érhető el. 
