Szerző: Sudár Balázs
Kézai Simon 1285 körül keletkezett krónikájában a következőket állítja: „Etele király címere, amelyet a pajzsán viselt, egy madárhoz hasonlított – magyarul turul a neve –, fején koronával. Ezt a címert a hunok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg közösen kormányozták magukat, mindig magukkal hordták a hadban.” Röviden: a magyarok „címere” a kereszténység felvétele előtt a turul, amiről annyit tudunk meg, hogy egy madár. Sajnos a turul magyar nyelvi környezetben a későbbiekben – egészen a reformkorig – nem tűnik fel, a jelek szerint a közelmúltig nem lett a magyar szókincs szerves része: egy átlagos magyar semmilyen madarat nem nevezett turulnak.
Maga a szó minden bizonnyal török eredetű, de meglepő módon a török nyelvekben és nyelvemlékekben is nagyon ritkán találkozhatunk vele. Tulajdonnévként elsősorban a törökség oguz dialektusát beszélők használták, köznévként pedig leggyakrabban a korai perzsa költészetben – például a Királyok könyvében – találkozunk vele. Hogy a turul – togrul – mennyire ritka madár lehetett, azt éppen Togrul bég udvari sólymászmestere bizonyítja, aki a vadászmadarakról szóló könyvében azon sajnálkozik, hogy ő még nem látott togrult – de legalább találkozott már olyannal, aki igen. A madár leírását egy 8. századi arab munkában találjuk meg, amelyben egyébként szintén ritkaságát emelik ki.
Mindezek alapján a togrult egy kifejezetten ritka madárfajnak kell gondolnunk – egyértelmű madártani meghatározásával még adós a tudomány –, amelynek ismeretével a magyarság vagy annak vezető dinasztiája nem találkozhatott akárhol. Mivel török közszóként sem nagyon ismeretes, az is kevéssé valószínű, hogy Kézai Simon maga találta volna ki, ahogy azt egyes kutatók feltételezték. Azt kell gondolnunk, hogy a turul szimbólumként való felhasználása a magyarság nagyon erős sztyeppei kötődését mutatja. Hozzátehetjük még, hogy ez utóbbin belül elsősorban az ujgur és az oguz világ vehető számításba.
A turul a középkorban lassan kiveszett a magyar köztudatból, Kézai újrafelfedezésével, a nemzeti hagyományok felkarolásával „támadt fel”, majd a Millennium tette közismertté, s azzá a szimbólummá, amelyként ma is ismerjük.
Érdemes tisztáznunk: az Emese-álma történetben szereplő sólyom-forma madár nem feltétlenül turul: a nyelvészeti adatok szerint a magyarok számtalan vadászmadarat ismertek és használtak. Ráadásul ha a madarat Attilához kötik, akkor nem lehet Álmos óta a dinasztia szimbóluma.
A 19. században terjedt el a romantikus kép arról, hogy Árpádot a turul vezette a Kárpát-medencébe. A sokféle szimbólumot tömörítő kép ereje ellenére nem bír történeti forrásokkal, a művészi alkotóerő terméke.
„A fajok közül az első az úgynevezett tugril, ez a legnagyobb, a legjobb és a legkiválóbb. Nagy termetű, lenyűgöző megjelenésű, nagy kedvvel vadászik, mint a héja és mint a vándorsólyom. Ha vízimadarak ellen röpteted, úgy vadászik, mint egy vándorsólyom: a magasban köröz, és lecsap. Madár nem repül el előle: üldözi és leveri őt, azután újra felemelkedik. Egyetlen csapással ledobja a madarat a földre, majd alattomosan [újra] felemelkedik. Így vadászik le ötven madarat. Végül is megragad egyet, s azzal együtt száll le a földre. Ez az ő vadászati csúcsteljesítménye. Nagyon ritka ragadozó madár, az emberek csak nagy időközönként találkoznak vele. Ha egy ilyen példány kerül elő, akkor a hercegek szerzik meg. A kazárok földjéről és a Kaszpi-tenger városaival szomszédos területekről, Hvárezmből, Örményországból kerül elő. Azt mondják, hogy a karma megmérgezi a sebet, és amikor az általa ejtett sebek közül az egyik meggyógyul[ni látszik], újra felszakad. Emiatt olyan kesztyűt kell húzni, aminek sűrű a szőre, a madarász pedig óvatos, hogy fel ne sértsék [őt] a karmai. Ez egy robusztus termetű, kerek hátú, megnyúlt [nyakú?] madár, nagyon széles, erőteljes fejtetővel és erős, széles lábakkal. Nagyon ritkán kerül elő.”
Al-Gitríf leírása a togrulról, 775–785 között
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat A honfoglalók műveltsége kötetben jelent meg.
A téma tudományos igényű részletes feldolgozása, lábjegyzetelve, további irodalommal a Történelmi Szemle 2017/4. számában olvasható. A tanulmány itt érhető el. 
