Szerző: Szabados György
„Ügyek fia Előd Eunodbilia lánytól Szkítiában fi út nemzett, akit Álmosnak neveztek ama esemény miatt, mert anyjának, amikor az várandós volt, álmában egy madár, mintegy ölyv formájú, hozzá jővén feltárta, hogy méhéből folyam indul, és nem az ő földjén fog sokasodni. Ez pedig azért volt, mert az ő ágyékából dicsőséges királyok származnak. És mivel a sompnium a mi nyelvünkön álom, és az ő eredete álomtól jövendöltetett, ennélfogva Álmosnak nevezték el, aki Előd, aki Ügyek, aki Ed, aki Csaba, aki Attila [fi a volt]…”
A turulmonda a Képes Krónikában, 1360 körül
Fejedelmi személyek – Juhos Kiss-Sándor festőművész alkotása
Nép és állam
Régtől fogva megfigyelhető, hogy többféle erő fog össze embercsoportokat. Ezek az erők nem kizárják, hanem kiegészítik egymást (egy családhoz, városhoz, néphez, államhoz, illetve vallási közösséghez való tartozás), és többféle identitást adnak. A korai múlthoz kapcsolódóan a forrásadottságok szeszélye miatt könnyen összetéveszthető a két alapvető közösségi létforma, az állam és a nép (etnosz). A nép egy saját jelrendszert – pl. nyelv, viselet, szokások – és elnevezést alkalmazó közösség, amelynek önálló eredetmítosza van, s tagjait az összetartozás pozitív érzése hatja át. Az állam egy politikai képződmény: meghatározott terület lakossága felett érvényesülő tartós, intézményes és mástól független főhatalom.
Az állam formálta lakosságát néppé, vagy a népi összetartozás volt az államalakulások motorja? Avagy más tényezőkkel is számolnunk kell? Ismerve a történelem változatosságát, aligha létezik egy mindenüvé jó képlet. Esetünket tekintve mégsem reménytelen a válaszadás, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar az egyedüli, ma is létező európai nép, amelynek nemcsak első állami megszerveződése, hanem etnogenezise is a sztyeppei kultúrkörben zajlott le, és amely ezzel a keleti örökséggel a középkori „Nyugat” szellemi-politikai világába integrálódott, s fejezte ki azon belül saját állami és etnikai ismérveit.
Állam – a szó és amit jelöl
„Állam” szavunk viszonylag fiatal. Alapja, a latin „status” az ókorban nem magára az önálló politikai szervezetre, hanem az adott politikai szervezet, a res publica állapotára utalt (status rei publicae). Később jelzőként népnevekhez járult (status Romanus), majd a kormányzatot kezdte jelenteni. Ez a latin szó a nyelvújítás idején érett meg arra, hogy magyar változata szülessék. Barczafalvi Szabó Dávidnál tűnt fel 1786-ban mint álladalom; Fogarasi János 1836-ban használja elsőként az állam változatot, amely aztán széles körben elterjedt. Noha e szó újabb keletű, mint az általa jelölt politikai képződmény, ám emiatt nem indokolt elvetni, hiszen sokszor utólag alkotott szavakkal fejezünk ki korábbi tudattartalmakat (például a középkori ember sem tartotta magát középkorinak.)
Az igazi kérdés abban áll, hogy az „állam” szóval jelölt jelenség létezett-e a múltban? Erre igennel felelhetünk, ezért e fogalom történelmi távlatokra is alkalmazható. A jogtudós Georg Jellinek szerint:
„Az állam a földfelszín elhatárolt területén letelepedett, legfőbb hatalommal rendelkező, és az által egységgé összefogott emberi sokaság.”
A tudományok közül több is foglalkozik az államalakulás általános kérdésével. Walter Garrison Runciman történeti szociológus úgy látja, hogy az államtalanságból négy feltétel teljesülése révén lehet az államiság szintjére emelkedni:
- 1. különüljenek el a kormányzati feladatkörök;
- 2. történjék meg a hatalom központosítása;
- 3. legyen tartós az így kialakult szerkezet;
- 4. az uralmat gyakorlók és a kormányzottak közötti kapcsolat ne vérségi alapokon nyugodjék.
A középkortudós Hóman Bálint szerint „az állam mindig hatalmi célokra jön létre, és ezért fogalma sohasem nélkülözi a nyers erő, a katonai hatalom elemeit. Első megjelenésében minden állam katonai jellegű alakulat, amihez képest első szükségletei is hadi szükségletek”. Az európai történelemben a két ellentétes elv alapján működő változat, a városállam és a területi állam egyaránt az antikvitásból sarjadt, hogy aztán a középkor politikai gyakorlatát képezze. E kettő Rómában egyesült, amely a birodalmi főszerep elvesztése után a keresztény egyetemesség központjaként őrizte meg univerzális jelentőségét, és vált előbb a frank, később a német császáreszme forrásává. Sőt a római államiság nem csupán fel-felújított szellemi hagyaték formájában élt tovább, hanem a késő antikvitástól a késő középkorig folyamatosan működött egy római állam: Bizánc. Mindezek mellett Európa közepén a népvándorlás korában olyan államok is létrejöttek, amelyek kialakulásában a római örökség semmilyen szerephez nem jutott. Walter Pohl a Kárpát-medence három sztyeppei birodalmát foglalta a „nem római” világ rendszerébe: a hun, az avar és a 10. századi magyar uralmat. Ezek a sztyeppebirodalmak, sztyeppeállamok a Róma utáni kormányzati modell alternatíváját nyújtották: a kora középkor „nem római” államiságát alkották.
Magyar államalapítás a 9. században
A kútfőkből kibontakozó kép alapján a magyarok a 9. század közepe óta élnek állami keretek között. A kezdetekről két elbeszélés tudósít, a régi szállásterületek kapcsán megismert De administrando imperio és Anonymus Gesta Hungaroruma.
A bizánci forrás a magyar–kazár kapcsolatokról két különböző történetet ismertet, melyek között súlyos ellentét feszül: előbb egy független, arisztokratikus irányítású előállam képe rajzolódik ki, a Kazár Kaganátus egyenrangú fegyvertársa; utóbb egy kazár ihletésű monarchia. Ám ez a történet nem állja ki a forráskritika próbáját, több képtelenség terheli. A kagán ötlete kimerül abban, hogy létre kellene hozni egy „bábállamot”, de a cselekvő fél az alávetésre kijelölt nép, amelyik apa és fia közül a tekintélyesebb (!) fi út választja első fejedelemmé! A császár munkatársai valószínűleg egy korábbi fejezetből vett államszervezési modellt hasznosítottak újra, amelyben a dalmáciai népek „sietnek” ismét bizánci alattvalókká válni, Bíborbanszületett Konstantin nagyapja, I. Baszileiosz (867–886) uralkodása idején. Vagyis itt a valódi történelem helyett egy toposz olvasható. Úgy lehet, hogy a munka összeállítói, noha két időszak eltérő viszonyairól tudtak, de az átmenet folyamatáról nem, ezért húzták rá a magyar esetet a dalmát modell kaptafájára. Ilyenformán még az sem bizonyos, hogy Levedi és Álmos kortársak voltak. Ennek gyanúja már korábban is felötlött: Deér József a 8. század, míg Dümmerth Dezső a 7. század szereplőjének gondolta Levedit. A ténylegesen 9. századi Álmoshoz a hazai hagyomány vezet közelebb.
Anonymus előadását kétségkívül a lovagkor szelleme hatja át, de a tartalmi elemek hitelesek. A vérszerződéssel megpecsételt szövetség az ókortól fogva ismert sztyeppei szokás: Hérodotosz például a szkítákról jegyzi ezt fel.
További kútfők – Albericus ciszterci szerzetes világkrónikája vagy a Zágrábi Krónika – kifejezetten Álmos fejedelmi elsőségét hangsúlyozzák. A magyar sztyeppeállamban az uralkodói hatalom legitimációját a turulmonda biztosította, Álmos nagyra hivatottságának mitikus megjelenítése. Ez a pogány hagyományelem olyan erősen tartotta magát, hogy keresztény klerikusaink rendre felvették műveikbe (némileg másként Anonymusnál szintén olvasható). Tették ezt akkor is, amikor az Álmostól eredt dinasztiának már a „szent királyok nemzetsége” titulus adott új legitimációt!
Jóllehet Béla király Névtelen Jegyzője a turulmonda egyes elemeit bizonytalanul értelmezte, de az első magyar uralkodó kilétét tekintve igaza van, ráadásul az etelközi sztyeppeállam kezdeteit is hihetőbben adja elő, mint a bizánci változat. Több forrásban is megcsillannak a magyar hatalom emelkedésének jelei; és ez az erősödés a Kazár Kaganátus rovására ment végbe. A 10. század első felében élt Ibn Ruszta a kazárok megszorítottságát érzékelteti:
„Azt mondják, hogy a kazárok régebben körülsáncolták magukat a magyarok és az országukkal szomszédos más népek ellen.”
Az arab földrajzi író szavait maga A birodalom kormányzásáról támogatja meg, amint arról tudósít, hogy Theophilosz bizánci császár (829–842) a kazár kagán kérésére felépíttette Sarkel erődjét. A kazárok ráadásul nem tudták megakadályozni kabar lázadóik elpártolását, márpedig a legyőzötten is jelentős harcértékű kabarok eztán a magyarok sorait erősítették.
Anonymus 819-re helyezte Álmos születését. Akárhonnan vette is ezt a dátumot, az nagyságrendileg helyes, mert 895-ből Álmosnak hadvezérunokájáról, Árpád fi a Leventéről van hírünk. Ezáltal megkapjuk a magyar monarchia hozzávetőleges keletkezési idejét, a 9. század derekát, amikor Álmos tetterős férfi ként alkalmassá vált arra, hogy egy nép „fejedelme és parancsolója” legyen. Ettől fogva az etelközi magyarság állami keretek között élt: olyan katonai monarchikus rendben, amely által elérte politikai céljait. A hatalomközpontosítás és a hatékonyság összefüggését Bíborbanszületett Konstantin apja, VI. (Bölcs) Leó császár (886–912) így fogalmazta meg:
„A skytha népeknek tehát, mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak, és a közügyekben nemtörődömök; általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök [magyarok] népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre. Így a többi skytha népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak.”
Nem tudjuk, hogy a korai magyarok milyen kifejezéseket használtak állami életük megnevezésekor. Akad azonban két külföldi, egymástól független adatunk a királyság előtti magyar állam megnevezéséhez. A birodalom kormányzásáról szerzője Árpádot „Turkia [Magyarország] nagyfejedelme (megas Tourkias arkhon)” címzéssel illeti. Fél évszázadra rá Querfurti Brúnó egy levélről szólt akképp, hogy azt Gézához, „a magyarok nagyfejedelméhez (ad Ungarorum seniorem magnum)” intézték. Mivel Árpádot és dédunokáját, Gézát egyaránt a ’nagyfejedelem’ jelentésű titulussal ruházta fel egy-egy külhoni forrás, ezért nem túlzás, ha az általuk vezetett államot Magyar Nagyfejedelemség néven tartjuk számon.
Hadviselő állam – mozgásban
Minden államtól elvárható egy meghatározott terület népe feletti tartós uralom. A Magyar Nagyfejedelemség azonban nem sokáig állt fenn Etelközben, mert a 9. század vége felé a Kárpát-medencébe költözött. Erősen elgondolkodtató, hogy Álmos 840–850-es évektől számítandó nagyfejedelemségét mily hamar követte a magyarok feltűnése Nyugat-Európában. Hinkmar reimsi érsek 862-hez egy Ungri nevezetű ellenség hadjáratát jegyzi fel, amely a Keleti Frank Királyságot sújtotta. Álmos egyeduralma tehát szembeszökően új, határozott külpolitikai irányt hozott. Megint csak Anonymusnak lesz igaza; a Magyar Nagyfejedelemség rendeltetésénél fogva is azért jött létre, hogy eredeti területéről elköltözzék.
A honfoglalás idejét 895-ben szokás meghatározni, ám az újabb megfigyelések alapján korábban kezdődő, hosszas folyamattal érdemes számolnunk. Amint 862, úgy 881 kapcsán is felvetül a kérdés: honnan vonultak fel és hová vonultak vissza a Keleti Frank Királyságban hadat viselő magyarok? Még a Kárpátokon kívülről, vagy már egy Kárpát-medencén belüli szállásról? Ez utóbbi eshetőség talán valószínűbb, hiszen így közelebbről tudták követni a politikai és katonai fejleményeket, amelyek alapján a beavatkozásokról döntöttek. Elképzelhető, hogy a honfoglalásnak nem kezdeti, hanem végső dátuma lehetett 895. Mindenesetre a Magyar Nagyfejedelemség a Kárpát-medencébe költözése után több mint egy évszázadig képviselte a kora középkori államiság „nem római” típusú alternatíváját; ennyiben jutott érvényre a tartós területbirtoklás kívánalma.
Maga a szállásváltás is maradéktalanul kimeríti az állammal szemben támasztott elvi követelményeket, hiszen véghezvitele komoly szervezőmunkát igényelt, a későbbi évek aktív külpolitikája – a nyugat-európai és a balkáni hadi vállalkozások sora – pedig szintén a honfoglaló magyar állam erejét mutatja.
Talán meglepő, hogy Álmos szerepét emeltük ki, jóllehet a köztudatban Árpád a honfoglalás hőse, az ő szobrai állnak szerte az országban, s róla nevezték el a történészek – utólagosan! – első dinasztiánkat, az Árpád-házat. Mindennek az az oka, hogy az ősi magyar íráshagyomány egyöntetűen vallja: a Kárpát-medencébe Álmos vezette be magyarjait, csupán a hatalomátadás helyéről és módjáról olvashatunk mást és mást. Anonymus úgy tartja, hogy Álmos Ung vára alatt mondott le fi a javára, a Képes Krónika egy archaikus híradása szerint Álmost Erdélyben megölték, nem mehetett be ugyanis Pannóniába. Álmos történelmi jelentősége tehát vitán felüli: egyszerre volt az első magyar állam megalapítója és a honfoglalást levezérlő nagyfejedelem. Fia, a 907-ben elhunyt Árpád megszilárdította apja életművét: a Magyar Nagyfejedelemség közép-európai berendezkedését.
Míg magyar nép kialakulása a régmúlt homályába vész, térben is több szálból fonódott össze, addig a magyar államiság a 9. század derekán belső kezdeményezésre alakult meg az Etelköz nevű kelet-európai térségben. Csakhogy a nép nem magától szerveződött állammá, hanem egy harmadik tényező, egy dinasztia szervezett sztyeppeállamot az önálló identitással és eredeti őshagyománnyal rendelkező magyar etnikum egy részéből, valamint az általa integrált kabar és „avar” közösségekből. A Közép-Európában megtelepedett Magyar Nagyfejedelemség több mint egy évszázadon keresztül képviselte sikeres nagyhatalomként a kora középkori államiság „nem római” eredetű megvalósulását.
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat Magyarok a honfoglalás korában kötetben jelent meg.
A téma tudományos igényű részletes feldolgozása, lábjegyzetelve, további irodalommal a KÖZÉPKORTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK 6. (2010) kötetében olvasható. A tanulmány itt, illetve itt érhető el.
és 
