Szerző: B. Szabó János
„Békében a becsület a legfontosabb, azonban háborúban azok a ravasz cselek, taktikák, melyek nem okoznak sem szenvedést, sem nyomorúságot a katonáknak. […] Az az igazi hadvezér, aki olyan hadicselt vet be, olyan stratégiát alkalmaz, hogy úgy tud győzedelmeskedni, hogy nem esik kár a seregében. Mi haszna van egy olyan győzelemnek, melyben veszteségek és szenvedések érték a sereget?”
A mandzsu birodalom alapítója,
Nurhacsi: Magasztos tanítás, 17. század eleje
Honfoglaló magyar lovas, 9-10.század (Boldog Zoltán alkotása)
Abban kimondva vagy kimondatlanul a kutatók többnyire egyetértenek, hogy számos nép fegyverzete, taktikája hasonló volt a magyarokéhoz, sőt némelyek szerint kifejezetten azonos volt azzal. A hagyományosnak számító filológusi vagy régészeti megközelítés mellett érdemesnek tűnik tehát egy másik irányból, a történeti párhuzamok felől is alaposabban megvizsgálni a kalandozó magyarok és más sztyeppei népek hadviselését.
A Csendes-óceántól egészen a Kárpátok karéjáig húzódó eurázsiai sztyeppeövezet sokféle népe az idők folyamán rengeteget harcolt letelepedett déli szomszédaival. A hol háborús, hol békés kölcsönhatások változatos harci kultúrát hoztak létre a sztyeppén, amelyben ugyan szinte mindvégig kitüntetett jelentősége volt a lovas hadviselésnek és az íj használatának, ám mégis rendkívül rugalmas maradt, amint erről a kárvallott szomszédos kultúrák írástudói rendre be is számoltak az utókornak.
Akkor is érdemes hát tallózni ezek között a szövegek között, ha nem közvetlenül a magyarokra vonatkoznak, mert az idő előrehaladtával, a 17–18. századból már – például az Európában élő krími tatárok vagy akár a Kínát meghódító mandzsuk kapcsán – egyre pontosabb képet kaphatunk számos olyan metódusról, amelyeket feltehetően a honfoglalók is használhattak a 10. században. Ezekből a szövegekből kiderül, hogy azok a leegyszerűsítő elképzelések, amelyek a „keleti” könnyűlovassággal szemben a nehézlovasságot a „Nyugatnak” adják, vagy csak és kizárólag lóháton hajlandók elképzelni a sztyeppe harcosait, de gyalog semmiképpen, épp úgy tévútra vezetik a kutatókat és az érdeklődőket, mint azok a hiedelmek, amelyek csupán egyetlen taktikai metódust, a „színlelt visszavonulást” tudnak esetükben feltételezni.
Természetesen sokféle különbség lehetett a nyersanyagokhoz, jó minőségű fegyverekhez és haditechnikához való hozzáférésben a pusztán sztyeppén nomadizáló szegényebb törzsek és a távolsági kereskedelem hasznát lefölöző, urbanizált civilizációkat is hatalmuk alá hajtó, birodalomalkotó népek között, ám a mindvégig fennálló hasonlóságok is nyilvánvalóak: a ló meglovaglása, az összetett íjak készítése, végül pedig a kengyel használata nagyon korán elterjedt a sztyeppeövezetben. Az egyes eszköztípusok rövid időn belül olyan egyöntetűséget mutattak, hogy a kiváló magyar orientalista, U. Kőhalmi Katalin szerint az „esetleges helyi vonások kivételével a fegyverzet és a lószerszám nem alkalmas etnikai meghatározásokra vagy szorosabb kapcsolatok kimutatására”.
A harcias sztyeppei népek közül Dzsingisz kán mongoljai nyűgözték le a legjobban az utókor képzeletét, akik a világtörténelem egyik legnagyobb birodalmát kovácsolták össze a 13. században. (Természetesen, akiknek az ősei szenvedő alanyai voltak a barbár hósításnak – mint például a magyarok vagy az oroszok –, ma is kevésbé csodálják ezt az önmagáért való teljesítményt.) A modern tudományosság – beleértve a nemzetközi hadtörténetírást is – igen sokat foglalkozik a mongolok hadigépezetével, sikereik és kudarcaik okaival, amelyek szintén tanulságosak lehetnek a jóval kevésbé ismert kalandozók szempontjából.
A nyugati ellenfelek
Ha ma egy érdeklődő az interneten, netán a könyvesboltok polcain gombamód szaporodó „ismeretterjesztő” szövegekből, kiadványokból akar tájékozódni arról, hogy kikkel is harcolhattak a kalandozó magyarok, nagyjából mindenütt egyforma képet kap. Akár a bajorokról, akár a szászokról, netán az itáliaiakról esik szó, mindenütt egyforma nehézlovasokról írnak, beszélnek, akiket a csatákban – hála ismeretlen sztyeppei taktikájuknak – hosszú időn át könnyűszerrel meg tudtak téveszteni és tőrbe tudtak csalni a kalandozók. Már ha egyáltalán sor került volna efféle nyílt csatára, csakhogy az ilyen jellegű összecsapásokat bárki a két kezén össze tudná számolni a kalandozások évtizedei alatt. De ha volt is csata, ott sem feltétlenül (csak) páncélosokkal kellett a magyaroknak küzdeniük.
Az első meglepő tény, ami a szemünkbe ötlik, hogy bizony ezeknek a Karoling- és poszt-Karoling-kori hadaknak szinte mindenütt igen fontos része volt a nem túlságosan gazdagon felszerelt, ámde gyakran hajítódárdákkal és íjjal is rendelkező gyalogság! Az efféle „lövészgyalogságot” a nagyobb lovasrohamok előtt rendre bevetették, hogy fellazítsák az ellenfél sorait, mert e nélkül a magára maradt, híres-neves nehézlovasság bizony nem egyszer véres fejjel volt kénytelen meghátrálni a harcmezőről. A nehezebb felszerelésű, pajzsos, kardos, lándzsás gyalogság pedig nemcsak Bizáncban, a Skandináv vidékeken vagy Angliában, hanem például a Szász Hercegségben is csatadöntő erőnek számított még a 11. században is!
Nyugat-európai nehézlovas, 9-10. század (Boldog Zoltán alkotása)
Sokan, sokáig úgy vélték, hogy egy-egy új ellenség megjelenéséből, sikereiből mélyreható hadügyi reformok vezethetők le. Így tulajdonítottak döntő szerepet a 8. század elején felbukkanó arab lovasságnak, akiknek köszönhetően az addig túlnyomó részben gyalog harcoló frankoknál teret nyert volna a nehézlovasság, majd pedig ennek következtében maga a feudalizmus. De ugyanezt gondolták a 10. századi szászokról is, ahol viszont a magyar nyomás kényszerítette volna ki Madarász Henrik (919–936) király reformjait, s így a birodalom keleti perifériáján, Szászföldön is lovasságra cserélték volna a hagyományos gyalogságot. A második „meglepő felfedezés” az, hogy a nyugati ellenfelek sem csak drága páncélokba bújtatott „vasas” nehézlovassággal rendelkeztek, hanem bizony mozgékony, távolharci fegyverekkel felszerelt, csapdaállításra kapható könnyűlovassággal is. (Mint például azok a thüringek, akikkel 933-ban Merseburgnál a szász nehézlovasság elé próbálták csalni a magyarokat.) Az elszórt adatokból kiderült például a szász lovasságról, hogy páncélt ugyan nem feltétlenül viselt, viszont rendelkezhetett íjjal, ahogyan a Frank Birodalom lovasságának más egységei is. Ezek a lovasok például a birodalom hadseregén belül a hajítódárdás breton könnyűlovassággal együtt, a gascogne-iak és az austrasiaiak mellett vettek részt a 842. évi verduni hadijátékon, ahol a Karoling birodalom uralkodói előtt különféle bonyolult lovassági manővereket mutattak be, többek között – a magyar kutatók szinte egyöntetű véleménye szerint a 9–10. századi Nyugat-Európában ismeretlen, ezért állítólag mindig biztos vereséget okozó – színlelt visszavonulást gyakorolták! (Pedig ez az elem már a római kor óta beletartozott az alapvetően továbbra is római mintára felszerelt és kiképzett nyugati lovasság taktikai repertoárjába.)
Ennek fényében természetesen egészen más jelentést kaphatnak Regino gyakran idézett – de többnyire meg nem értett, sőt figyelemre sem méltatott sorai is:
„Haditaktikájuk [a magyaroké] annál veszélyesebb, minél szokatlanabb más népek számára. Az ő harcmodoruk és a briteké között egyedül az a különbség, hogy azok hajítódárdákat, ezek nyilakat használnak.”
Regino prümi apát: Világkrónika, 10. század eleje
Ez esetben ugyanis nem a Brit-szigetek egykor volt „britjeire”, hanem Bretagne lakóira és azok taktikájára gondolt a szerző, aki művének egy másik fejezetében – szintén ókori auktoroktól kölcsönzött szavakkal – beszélte el, hogy a magyaroknak (illetve tulajdonképpen a párthusoknak) tulajdonított taktikához hasonló módszerrel miként törték meg a hajítódárdás breton lovasság újra és újra ismétlődő támadásai Kopasz Károly frank uralkodó hadának ellenállását 851-ben Juvardeil-nél.
Így a német tudósok a hatvanas években kezdték átértékelni a Madarász Henrik reformjairól kialakult képet: rámutattak, hogy a 10. század első felében a szászoknál egyáltalán nem volt ismeretlen a lovasság, hisz már a 9. században is e fegyvernemmel képviseltették magukat a frank birodalom hadszervezetében. Így Henrik reformjai „csupán” a korábbi könnyűlovasság egy igen kis részét változtathatták át nehézlovassággá, melynek 50–100 fős csapatai létszámukhoz képest nagyon nagy taktikai jelentőséggel bírtak a csatatereken – így a magyarok ellenében is. E szerint az elképzelés szerint azonban a jó minőségű nehézfegyverzet bizony továbbra is nagyon értékes és ezért ritka maradt – nyugaton is! S arról se feledkezzünk el, hogy ez a nehézlovasság még korántsem volt annyira „nehéz”, mint kései európai utódai, s különösen német földön még a tehetősebb, nehézfegyverzetű harcosok is előszeretettel küzdöttek lóról szállva, gyalogosan, ha épp azt tűnt az szükségesnek.
Mindennek fényében pedig igencsak alapos átgondolásra szorulnak azok a megállapítások, melyek a 9–10. századi magyar fegyverzet egyes darabjainak – pl. az íjnak vagy a szablyának – a hatékonyságát csak és kizárólag nehézfegyverzetű és lovas ellenfelekkel szemben szokták értékelni. Nagy bizonyossággal leszögezhetjük, hogy nem lehet a kalandozók vagy honfoglalók évtizedekig tartó sikereit csupán egy-egy taktikai sémára vagy fegyvertechnikai újdonságra visszavezetni. A sikerekben ugyanis legalább ekkora, ha nem nagyobb szerepet játszottak a logisztikai szempontok, a megtámadottak mozgósítási nehézségei és a kalandozóknak a helyieknél – általában – nagyobb mozgékonysága és jobb manőverező képessége.
Bár a kora középkori nyugati hadsereglétszámok megítélésében is óriásiak a különbségek, az elfogadottnak tekinthető, hogy az Alpoktól északra eső német területek – a német-római császárok itáliai hadjáratra kiállítandó kontingenseket tartalmazó listái szerint – pusztán csak a nehézlovasságból 14–15000 főt tudtak volna kiállítani, nem beszélve a tekintélyes számú könnyebb lovasságról és a nagy tömegű gyalogságról. Már ha képesek lettek volna teljes létszámban és időben mozgósítani őket, ráadásul a korabeli viszonyok között az élelmezésük is megoldhatatlan problémákat okozhatott volna.
Így még az előre eltervezett és gondosan előkészített itáliai vállalkozásokra sem ment el mindenki: mégis, a német-római császárok a 11–12. században hozzávetőleg 3000 lovas és ugyanennyi gyalogos felvonultatásával a legütőképesebb haderővel rendelkeztek egész Közép-Európában. (1066-ban nagyjából ekkora haderő elegendőnek bizonyult egész Anglia meghódításához is.)
A szász Ottó hatalomra kerülése (962) előtt még inkább szét voltak aprózva az egykor hatalmas birodalom erőforrásai, hiszen „a királyok kora már a múlté, a fejedelmeké a jövő”. A Karoling dinasztia hanyatlásának korában a sorozatos belháborúk sújtotta tartományokban alig lehetett előre megfontoltan jelentős erőket mozgósítani a hol felbukkanó, hol eltűnő magyarok ellenében, így a 907. évi „nagy” bajor inváziós sereg sem számlálhatott néhány ezer főnél többet.
A Karolingok fénykorában a birodalom hadköteles alattvalói felett minden év tavaszán tartottak hadi mustrát, ahonnan azután – ha az uralkodó úgy rendelte – hadba is vonultak. Az egy-egy vidéken, tartományban csupán néhány hétig portyázó, mozgékony magyar lovasság ellen az efféle régimódi, nehézkes mozgósítási rendszer azonban mit sem használt. A védelem terhe így szinte kizárólag a megerődített helyekre és az állandóan fegyverben tartott, mozgékony – de a régi hadfelkelésnél jóval kisebb létszámú, viszont „profi ” – fegyveres rétegre hárult volna, ám ha a meglepetés erejével ezeket is sikerült a magyaroknak a városokba, várakba szorítani, akkor egész vidékek maradhattak hetekig védtelenül. Ha pedig végül össze is gyűlt a had, akkor sem volt könnyű a magyarok nyomába érni… Így paradox módon a honfoglalás éveinek néhány nagy és győztes csatája után, a kalandozások évtizedeiben nem feltétlenül csak az volt a magyar sikerek kulcsa, hogy a támadók mindig mindenütt fölényben lettek volna a nyugat-európai harcmezőkön, hanem épp az, hogy a helyiek a legtöbb esetben még arra sem voltak képesek, hogy komolyan harcra kényszerítsék őket.
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat Honfoglalók fegyverben kötetben jelent meg.
A téma részletesebb ismeretterjesztő feldolgozása Rubicon 27. évfolyam 7. számában (2016. július) olvasható, a cikk itt érhető el. A tudományos igényű részletes feldolgozása, lábjegyzetelve, további irodalommal a FEGYVERES NOMÁDOK, NOMÁD FEGYVEREK konferenciakötetben található. A tanulmány itt érhető el:
