Szerző: Füredi Ágnes
2011 márciusában Bugyi és Taksony határában fémkeresőt használó civilek több tucat, a magyar honfoglalás korára keltezhető aranyozott ezüstveretet és ékszert találtak a frissen szántott területen. A leletek régészeti jellegét és tudományos jelentőségét felismerve azonnal felvették a kapcsolatot a Pest megyei múzeumi szervezettel, s nemcsak a tárgyakat adták át a múzeumnak, de a mielőbbi feltárást is azonnal kezdeményezték.
A régészek 2011 áprilisában néhány napos ásatás során hitelesítették a lelőhelyet, és megpróbálták felmérni annak veszélyeztetettségét. A dombtetőn húzott 2 méter széles kutatóárok ÉNy-i végében néhány Ny–K-i tájolású sírfolt rajzolódott ki az altalajban. Az egyik sír igazi meglepetést tartogatott: a 30 és 34 éves kora között elhunyt férfi előkelő rangjára aranyozott ezüstveretes, egyedi szerkezetű díszöve és tarsolyának fedőlemeze utalt. Egyetlen ékszere – az övet leszámítva – egy sima, nyitott ezüst hajkarika volt, ruházatát nem díszítették sem gombok, sem nemesfém ruhaveretek. A temetési rítus részeként lovának feje és lábvégei is a sírba kerültek, közvetlenül a halott íjászfelszerelése fölé, jobb oldalon. A férfit derekára csatolt övvel temették el: bal oldalán eredeti helyzetben, szerves maradványokkal együtt kerültek elő az övet ékítő aranyozott ezüstveretek, a derék jobb oldaláról azonban nagy részük elmozdult, hiányzott. A sírban elszórtan megtalált többi övveret tekintetében nem lehet kizárni a szándékosságot, hiszen a hitvilággal, hiedelmekkel kapcsolatos öltözetrongálásra több példát is ismerünk a korszak temetkezéseiből. Elgondolkodtató azonban, hogy a másodlagos helyen előkerült veretek szinte mindegyike utólagosan átlyukasztott (az övön maradtakkal ellentétben). Az eredeti nittszeg letörése miatt utólag cérnával felvarrt veretek a korhadás folyamán előbb, illetve könnyebben kimozdulhattak helyükről: akár egy föld alatti járatokban mozgó rágcsáló is elsodorhatta őket.
Szerencsés módon eredeti helyén, a jobb csípő mellett került elő az aranyozott ezüstötvözetből készült tarsolylemez. Az övön függesztve hordott tarsoly hosszanti élén állva simult egykori gazdája oldalához, s a benne tárolt tűzcsiholó készlet, a jellegzetes alakú csiholó acél és a kovakő is ránk maradt. A tarsolyt díszítő lemez előlapja finom kidolgozású, harmonikus felépítésű mintázata belső keretes szerkezetű. A függőlegesen tükröződő növényi ornamentika külső sávjában hullámos indákból nyíló félpalmetta-csokrok futnak körbe. A dús díszítés ellenére a lemez nem túlzsúfolt, a külső indás és a sima kerettel leválasztott belső, csak leveles mintázat kiegyensúlyozott kompozíciót alkot, melyet a háttér tűzaranyozásával emelt ki az ötvösmester. A díszített felületet sima szalag fogja körbe, ezen vannak az előlapot a tarsolyfedélhez és a hátlaphoz rögzítő félgömbfejű szegecsek. A felső, alig érzékelhetően kifelé ívelő peremen csak középen van két szegecslyuk – ezek, és alsó párjaik az eredetileg a lemez mögött, az előlap és a hátlap között húzódó zárószíjat rögzítették. Nemegyszer kisebb vereteket raktak a függesztő- és zárószíjakra is – a bugyifelsőványi sírban ezek is előkerültek eredeti helyükön.
A tarsolylemez hosszas, akár évtizedeken is átnyúló használat nyomait őrzi: mechanikus behatás következtében erősen meghajlott, a poncolások mentén néhol kitöredezett. Egykori tulajdonosa próbálta megmenteni: vörösréz hátlemezét gondosan hozzászegecselte – középen, a minta kompozíciójával mit sem törődve. A lemez felső pereménél, hátul vaskos vaslemezből készült kiegészítés is látható, ennek funkciója nem egyértelmű. Talán a letört-elhajlott hátlap helyett próbáltak merevítést adni a tarsolynak ezzel az előlap íveltségéhez egyáltalán nem igazodó, durva megoldással. A „javítás” után még sokáig használatban volt a tárgy, a sérülés miatt kidomborodó részein a díszítés erősen lekopott.
A gyászoló rokonok a halott jobbján a sír aljára tették a nyíltegezt, majd erre fektették rá az íjat, cél felé néző, frontális oldalával a sírfal felé fordítva, felajzatlanul. Végül sor került a harcos hátaslovának részleges eltemetésére is. A megnyúzott ló feje és lábvégei a bőrben maradtak (ez a ló megnyúzásának általános, széles körben alkalmazott módja). Az íj és a nyíltegez maradványai a lócsontok alatt-között bukkantak elő, tehát a lófejet közvetlenül a nyíltegezre és az íjra rakták rá, orrával nyugat felé fordítva, míg a ló lábvégei kissé távolabb, a sír délkeleti sarkába kerültek. A kantárt valószínűleg felülről ráterítették a lófejre, a nyerget pedig a lókoponya és a lábvégek közti területen helyezték el, az ide hajtogatott, összegöngyölt lóbőrre. A lószerszámból megmaradt vaskengyelek és a csikózabla a korszakban általánosan elterjedt, harci helyzetben is használható típusokat képviselnek.
A halott harcos koponyáján apró, ám jellegzetes, mesterségesen kialakított sérülés volt. A fejtetőn ún. jelképes trepanációt (koponyalékelést) hajtottak végre, jóval a harcos halálát megelőzően: 8-9 mm átmérőjű körben sekélyen kivésték – de nem fúrták át – a koponya csontját. A szakértelemmel és gondosan végrehajtott műtét nyoma feltehetőleg sekély bemélyedésként a gyógyulás után is látható volt. A túlnyomórészt a koponyatető közepét érintő beavatkozás a legtöbb, antropológus által megvizsgált 10–11. századi temetőben előfordult, a felnőtt korú férfiak és nők 12-13%-ánál. Az eljárásnak kimutatható orvosi indoka nem volt a csontanyagon, ez azonban nem zárja ki a műtét akár testi, akár lelki jellegű panaszokat orvosló szándékát. A kereszténység felvételét követően megritkult, majd teljesen eltűnt a jelképes koponyalékelés. E tény, valamint az ismert párhuzamok mindenképpen a keletről hozott pogány hagyományokban gyökerező kultikus vagy rituális-orvosi célokat sugallják, de az sem zárható ki, hogy a társadalmi státussal, ma már fel nem deríthető közösségi hagyományokkal függ össze a jelenség.
