„Miután ennek a Szjatopluknak a halála után egy esztendőt békességben töltöttek, viszály és meghasonlás támadt köztük, belháborút indítottak egymás ellen, s jöttek a türkök, teljesen tönkretették őket, és elfoglalták országukat, amelyben most laknak. A nép maradékai szétszéledve a szomszédos népekhez, a bolgárokhoz, türkökhöz, horvátokhoz és a többi néphez menekültek.”
Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzásáról, 950 körül.
A morvák a történeti forrásokban először 822-ben tűntek fel, amikor követeik részt vettek a Karoling Birodalom Frankfurtban tartott birodalmi gyűlésén. A frankok főségét elfogadó morvákat 831-ben Reginhar passaui érsek meg is keresztelte. A törzsi vezetők közül kiemelkedő Mojmír (Moimar), majd annak családja ragadta magához a vezetést, és szervezte meg a fejedelemséget. A források alapján 833 körül elűzte Nyitráról – az újabb kutatások szerint a területet irányító utolsó avar vezetőt – Priwinát, majd azt az unokaöccsére, Rasztiszlávra bízta. A dinasztiaalapító a Jámbor Lajos birodalmának utódlása körül kialakult vita időszakában megpróbált mind jobban függetlenedni a Karolingoktól, azonban a frank uralkodó, Német Lajos hadsereggel vonult ellene, és utódjául a korábban Nyitrát birtokló Rasztiszlávot tette meg (846).
Szvatopluk szobra a morvaországi Losticében
Az új fejedelem, látva politikai mozgásterének szűkös lehetőségeit, együttműködött Német Lajossal, a függetlenségi törekvéseket egyházi téren próbálta előrébb mozdítani. 855-ben I. Miklós római pápához küldött követeket, hogy önálló érsekség létrehozását kezdeményezze. A sikertelen egyeztetéseket követően 863-ban a bizánci udvarhoz, III. Mihály császárhoz fordult, ennek eredményeképpen érkezett Morvaországba a thesszalonikéi testvérpár, Konstantin (Cirill) és Metód által vezetett misszió. A két térítő a szláv egyházi nyelv és a szláv írásbeliség – a glagolita ábécé – megalkotásával, valamint a szláv liturgia kidolgozásával megteremtette az önálló morva egyház alapjait, azonban papszentelési jog híján 866-ban befejezettnek tekintették missziójukat, és Pannónián keresztül Rómába mentek, hogy elismertessék a Szentszékkel a szláv liturgiát. Időközben Rasztiszláv a birodalom hatalmi harcaiba is belebonyolódott: Karlmann testvéreivel együtt arra törekedett, hogy kiszorítsa apjukat, Német Lajost a hatalomból. A morva fejedelem a testvérek mellé állt, de nem járt szerencsével: a hatalmi konfliktus lezárultával a frankok legyőzték, halálra ítélték, majd kegyelemképpen megvakítva kolostorba küldték.
Rasztiszláv utódja 870-ben unokaöccse, Szvatopluk (Zwentibald) – „övéi közt bölcs és jellemére nézve igen eszes férfi ú” – lett, Karlmann azonban elfogatta, és a kormányzást a bajor származású Wilhelminer család tagjaira, a határgróf Engelschalkra és Vilmosra (Wilhelm) bízta. A morvák azonban egy másik Mojmirida, a korábban pappá szentelt Szlavomír vezetésével fellázadtak. A felkelők pacifikálására a frankok, bajor csapatokkal, Szvatoplukot küldték a tartományba, aki azonban a felkelőkhöz csatlakozott. A harcok során Engelschalk és testvére elesett, Karlmann és Német Lajos támadása sikertelen maradt, ezért a Karoling Birodalom megegyezésre törekedett az új morva fejedelemmel. Szvatopluk kihasználta a kedvező pillanatot, s 874-ben békét kötött. Ennek eredményeképpen elődeinél sokkal nagyobb önállósággal szervezhette meg uralmát, s idővel a Visztula mentén kelet felé, valamint a cseh törzsek területének irányába is növelni tudta országa területét. A Karolingokkal is rokonságba kerülő fejedelem 881-ig megőrizte a békét a birodalommal.
Időközben Rómában Metódot II. Hadrianus pápa Sirmium érsekévé és a szlávok térítőjévé nevezte ki. A visszatérő érseket azonban mint láttuk – a passaui püspök elfogatta, és csak VIII. János pápa erőteljes fellépésére engedte szabadon. Metódot a pápa Szvatopluk udvarába rendelte, mert a morva területekről időközben „elűzték a német papokat”. A morva egyház vezetőjeként az érsek 873 és 879 között elősegítette a szláv liturgia terjedését; igaz, a fejedelemmel és udvarával nem sikerült jó kapcsolatot kiépítenie. A végleges törésre 879-ben került sor: a panaszok hatására Metódot a pápa Rómába rendelte, ám a vizsgálatokat követően újra megerősítette hivatalában. Ugyanakkor Szvatopluk udvari káplánja és bizalmasa, Metód ellenlábasa, is komoly rangot kapott: Nyitra püspöke lett.
Időközben kiújultak a fegyveres harcok a Karoling Birodalom és a morvák között. A Wilhelminer család fiatalabb tagjai bolgár segítséggel a morvák ellen fordultak. Szvatopluk pedig – „minden álnokság melegágya” – a magyarokat hívta segítségül. A Salzburgi évkönyv szerint a frankok 881-ben „az első csatát a magyarokkal vívták Wenia-nál, a másodikat a kabarokkal Culmite-nél”, Szvatopluk pedig Pannóniát pusztította. A háborúra végül 884-ben a tullni békekötés tett pontot, amikor a morva fejedelem hűséget fogadott III. (Vastag) Károlynak. Visszatért Moráviába Metód is, aki a pannóniai legenda szerint ekkor találkozott a „dunai részekre érkezett” „ugor királylyal”. A missziónak Metód 885-ben bekövetkezett halála vetett véget, utódját, Gorazdot és tanítványait elüldözték Moráviából: ők „abban reménykedtek, hogy Bulgária kész arra, hogy otthont adjon nekik”.
A nyugalom 892-ig tartott: Szvatopluk nem kívánta megújítani a békét, ezért a frank uralkodó, Arnulf fegyverrel vonult ellene. A háborúba ismét bekapcsolódtak a magyarok, akik „felajánlották teljes haderejüket Szvatopluk ellen, ha megkapják azt a földet, amelyet fegyverrel megszereznek, mintegy hadi zsoldként”. A morva fejedelem 894-ben meghalt, fiai és egyben utódai, II. Mojmír és Zwentobloch pedig békét kötöttek a birodalommal. A folyamatos háborúk következtében a Kárpát-medencének a bolgár érdekszférától nyugatra eső részét sem a Karolingok, sem a morvák nem tudták ellenőrzésük alatt tartani, így nem akadályozhatták meg a magyarok térfoglalását. A két fejedelem között 898-ban kitört testvérháború pedig végképp megpecsételte a morvák sorsát. Arnulf és a bajor nemesek a gyengébb Zwentoblochnak segítve még inkább elősegítették a káoszt. Arnulf halála és a gyermek IV. Lajos trónra kerülése a terület feletti uralom szétesése felé hatottak. Az Arnulffal egykor szövetséges magyarok a Berengár elleni itáliai hadjáratból visszatérve a Karolingok ellen fordultak, és elfoglalták Pannóniát. A 901-ben békét kötő frank és morva uralkodók pedig már nem tudták megakadályozni a térségben megjelent újabb hatalom előrenyomulását. A magyar csapatoknak ezt követően nem állta útját a meggyengült Morva Fejedelemség, amelynek bukása 902-ben vagy 907-ben következett be.
A számos történeti adat ellenére sem egészen világos, hol is terült el Morávia. A felvilágosodás óta e kérdésben zajló vita felvetette már egy „déli”, a Kárpát-medencétől délre fekvő, a mai Szerbiában található Morava folyó melletti lokalizáció lehetőségét is, annak ellenére, hogy a források alapján a kutatók jelentős hányada mindig is egy „északi”, a Szudétákból eredő és a Dévényi-kapunál a Dunába ömlő bal oldali Morva (csehül és szlovákul: Morava) mellékfolyó melletti államterülettel számolt. A kutatók egy része nem is egy, hanem kettő – esetleg három –, nem azonos helyen és esetleg nem azonos időben létező Moráviát feltételez. A vita az írott források nehezen értelmezhető részleteinek eltérő magyarázatából alakult ki, ugyanis nem ismert pontos és részletes meghatározás az egykori állam területére vonatkozóan. A nehézséget az okozza, hogy a források számos esetben szólnak a bolgároknak a morva–frank háborúkban való valamilyen szintű részvételéről, miközben egyes adatok Nyitráról, a Dévénnyel azonosított Dowináról, a morvák és a csehek kapcsolatairól, valamint Zwentibold Visztula menti előretöréséről szólnak. A kérdés eldöntésébe sokszor bevonták Metód Sirmium központtal megnevezett érsekségének (diocesis Pannonica) az elhelyezkedését is, mivel az egyházi vezető az Ecclesia Marabensis vezetője is volt.
„899. év. A bajor főemberek övéikkel együtt ismét hadjáratot indítanak, és a morvák határait vitézül és ellenségesen megrohanják, azok vidékeit erős csapattal pusztasággá változtatva zsákmányt gyűjtenek, és azok birtokában hazatérnek. Végül nem sok idővel ezután a bajorok ismét merészen betörnek a morvák határaira, és rabolva pusztítottak mindent, amit csak tudtak, és a gyermek Zentoblochot, az öreg Zentobloch fejedelem fi át és népét kiszabadítják annak a várnak a rabságából, amelybe be voltak zárva. Magát a várat tűzbe borították, és őt könyörületből magukkal hozták hazája határvidékeire. […] 900. év. A bajorok betörtek a morvák országába Csehországon keresztül, és ezeket is maguk mellé véve, három héten keresztül mindent tűzbe borítva elpusztítottak, és végre teljes szerencsével hazatértek.”
Fuldai évkönyv, 910 körül.
Régészetileg a kép egyértelműbb: délen és a magyar Alföld területén egyáltalán nincsenek olyan, a 9. századra keltezhető hatalmi centrumok, amilyenek a mai Csehország keleti és Szlovákia nyugati részén találhatók, s amelyek már a 19. században jól azonosíthatók voltak az egykori Morva Fejedelemség központjaival. A morvákhoz alkotott elképzeléseket már a 18–19. században is befolyásolták a különböző keresztény egyházak olvasatai, a felvilágosodás, továbbá a szláv és a magyar nemzeti romantikák múltmagyarázatai. Később a helyi kutatók a cseh, majd a csehszlovák, utóbb pedig a szlovák államiság előképének tekintették a Morva Fejedelemséget. E szemlélet részeként került sor a 20. század közepén zajló nagy kiterjedésű ásatásokra, melyek során számos egykori központot tártak fel mind teljesebben, de ennek a szemléletnek az eredményei azok a túlzó elképzelések is, melyek révén egyes kutatók, a Kárpát-medence jelentős részét morva uralom alá sorolva, a területet „Szvatopluk Birodalmaként” láttatják munkáikban. Mindez azonban – mai ismereteink szerint – távol esik az egykori valóságtól. A jelentős avar előzményekre is építő, leginkább nyugati szláv nyelven beszélő morvák állama nem nemzetállam volt, ahogy azt V. István pápa levele is érzékeltette, amikor Zwentibaldot (Szvatoplukot) nem a morvák, hanem a szlávok királyaként szólította meg (Zuentopolcus rex Sclavorum).
A Morva Fejedelemség a 9. században (A térképet Nagy Béla készítette)
Az írás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja és a Helikon Kiadóval közös kiadványában, a Magyar Őstörténet sorozat Honfoglalás és megtelepedés kötetben jelent meg.
A téma tudományos igényű részletes feldolgozása, lábjegyzetelve, további irodalommal a Századvég 73/3. (2014) számában olvasható. A tanulmány itt érhető el.
