Hányan lehettek a honfoglalók?

Szerző: Takács Miklós

A honfoglalás korának pontos megismerését igencsak nehezíti, hogy a szűkös forrásanyag alapján nem ismerjük pontosan a magyarok életmódját, társadalomszerkezetét, sőt a lélekszámát sem. A kutatók eddig négy, egymástól jelentősen eltérő rekonstrukcióval álltak elő.

Az első és általánosan elterjedt felfogás szerint a honfoglalók nemcsak nagyállattartó nomádok voltak, hanem hiányos társadalmi szerkezetben, fegyverforgató elitként léptek be a Kárpát-medencébe. Olyan csoportként, amelynek férfi tagjai azonfelül, hogy zömmel állattartással foglalkoztak, a sereg fegyvereseinek a számát is gyarapították. A ritka kivételt pedig olyan kézműiparosok – fegyverkovácsok, íjgyártók, nyergesek stb. – jelentették, akik a hadakozáshoz szükséges eszközöket gyártották. Egy ilyen, hiányos szerkezetű társadalom csak akkor tudott fennmaradni, ha rátelepedett egy terület alávetett lakosságára, s így szerezte meg magának azokat a javakat – az élelmiszerektől a luxuscikkekig –, amelyeket saját maga nem tudott előállítani. A honfoglalók nomád fegyveres elitként történő értelmezése még a 19. század folyamán megfogalmazódott, és a 19–20. század fordulóján élte fénykorát, amikor a korszak kutatóinak túlnyomó többsége – a történész Pauler Gyula, Marczali Henrik vagy a régész Hampel József – e nézőpontot vallotta. Az elgondolás egyeduralma a 20. század középső harmadában megtört, ám Kristó Gyula és az általa alapított szegedi történésziskola tagjai a 20. század végén visszatértek a honfoglaló társadalom ezen rekonstrukciójához.

A fenti elmélet gyengéje, hogy e sajátos szervezetű ethnosz kis létszámát feltételezi: a 10. századi Kárpát-medence népességének kevesebb mint egyharmadát szokták a honfoglalók utódjaként leírni. Nehezen magyarázható, hogy ezen – Hampel József szavaival élve – „elenyésző kisebbség” hogyan tudta megőrizni a magyar nyelvet. A népvándorlás kori germán közösségek jó részének (például frankok, gótok, vandálok stb.) vagy az al-dunai bolgároknak a története azt bizonyítja, hogy az országot szervező, kora középkori fegyveres elitek rendszerint néhány nemzedéken belül feladták korábbi anyanyelvüket, és átvették az adott térség többségi lakosságának a nyelvét.

A második felfogás szerint a honfoglaló magyarokra egy sajátos gazdálkodási forma, az úgynevezett félnomád életmód volt jellemző. Társadalmuk e rekonstrukció szerint teljes lehetett, nemcsak a társadalmi piramis csúcsát – a nagyfejedelmeket és a fegyveres elitet – foglalta magában, hanem annak alját, tehát a szolgarendűeket is.

Mivel pedig e társadalmi struktúra teljes volt, a honfoglalók nem szorultak rá arra, hogy rátelepedjenek új hazájuk népességére, javaik elvétele érdekében. Ezen elméletet két nyelvész, a turkológus Gombocz Zoltán és a szlavista Kniezsa István dolgozta ki a két világháború közötti időkben. Egyfelől arra hivatkoztak, hogy a magyar nyelv jövevényszavai között jelentős számban mutathatók ki olyan, a föld-, sőt a kertműveléssel kapcsolatos fogalmak, amelyek átvételére a honfoglalás előtti időkben kellett hogy sor kerüljön, másfelől pedig az Árpád-kori oklevelekben megőrződött hely-, illetve személynevek sem egy kis lélekszámú népességre utalnak, az adott forrástípus igencsak hiányos megmaradása ellenére sem. Az adott értelmezés elfogadását nagymértékben segítette, hogy a történész Györffy György és a régész Szőke Béla is elfogadta. Ez utóbbi kutató társadalomközpontú temetőosztályozási módja olyan kategóriákat fogalmazott meg, amelyeket a magyar régészek többsége a mai napig használ. Továbbá, e nézőpont elterjedését hathatósan támogatta, hogy ezt fogadta el Bóna István és Fodor István is, akik egyetemi oktatói tevékenységük révén a magyar régészek közép- és fiatalabb nemzedékének szinte minden tagját meg tudták győzni a teljes társadalmi struktúra elgondolásának igazáról.

A honfoglalók teljes társadalomként történő értelmezésének gyengéje – amint erre elsőként Dienes István mutatott rá – az, hogy alig számol a Kárpát-medence meghódított lakosságának utódaival. Györffy György irányadó felfogása szerint a honfoglalók a 10. századi népességnek legalább a kétharmadát tették ki. Ehhez viszont fel kellett tételezni az Avar Kaganátus lakosságának a tömeges kiirtását a 8–9. század fordulóján, és e népesség maradványainak az elvándorlását a 9. század aszályos éghajlata miatt. Két olyan gondolatot, amelyet a 9. század egyébként rendkívül hézagos írott forrásanyaga nem támogat. (Az avarok kiirtásáról szóló utalások nem korábbiak a 10., sőt 11. századnál.)

A harmadik nézőpont szerint a honfoglaló magyarok társadalma önmagában is összetett etnikai képletnek tekinthető. Kialakulása oly módon fejeződött be, hogy a kelet-európai sztyeppéket északról övező területeken egy török nyelvű fegyveres elit rátelepedett egy finnugor nyelvet beszélő közösségre, a honfoglalást pedig már e két csoport egyvelege hajtotta végre. Az elméletet Hóman Bálint dolgozta ki a II. világháború utáni években, és ő adta neki a „bolgár modell” nevet, utalva ezzel arra, hogy a feltételezett török elit, a dunai bolgárokhoz hasonlóan, a honfoglaló magyarok esetében is az államalapítás idején cserélhette le eredeti anyanyelvét az alávetettek nyelvére.

A bolgár modell két alapvető hiányossága, hogy egyrészt a honfoglalás előtti időkre vonatkozó részeinek a kronológiája bizonyosan téves, másrészt a honfoglalás utáni részei kidolgozatlanok. A politikai pályára lépő Hóman Bálint sajnos nem igyekezett gondolatmenetének 10. századi részét pontosabban körvonalazni, későbbi követője pedig alig akadt. Talán részben annak következtében is, hogy a német törekvések iránt egyre megértőbbé váló Hóman összességében negatív előjelű politikai ténykedése mintegy rávetült korábbi éveinek történészi munkásságára is.

A negyedik nézőpont a magyarok többszöri Kárpát-medencei bevándorlásának a feltételezésén alapul. E nézőpont legelterjedtebb változata szerint a fegyverforgató elitként értelmezhető honfoglalók a Kárpát-medencében egy szintén magyar etnikai csoportra telepedtek rá. E nézőpontot – a közkedvelt vélekedéssel ellentétben – nem László Gyula fogalmazta meg elsőként, hanem Vámbéry Ármin a 19–20. század fordulóján, régészeti vonatkozású elemeire pedig Nagy Géza utalt elsőként. László Gyula újabb érveket igyekezett kovácsolni, s ő alkotta meg a rá jellemző sajátos, intuitív stílusban a „kettős honfoglalás” fogalmát is. A történészek közül Engel Pál mutatkozott fogékonynak e gondolat iránt, a régész Vékony Gábor pedig nagyívű régészeti-történeti koncepcióba helyezte a többszöri magyar bevándorlás tételét. Megjegyzendő, hogy László Gyula egyes időskori interjúiban, illetve alkalmi írásaiban a „kettős honfoglalás” felvetését oly módon igyekezett továbbvinni, hogy az Árpád vezette honfoglalókat teljes mértékben török nyelvűnek feltételezte. Felvetve ezáltal egy olyan – fentebb már vázolt – bolgár modell lehetőségét, ahol a bolgár-török hódítók nyelvi áthasonulása csak a Kárpát-medencei honfoglalásuk után, a 10. században indult volna meg.

A többszöri, több lépcsőben lezajlott Kárpát-medencei magyar bevándorlás nézőpontjának a hibája – akár az eredeti elgondolást, akár a László Gyula kései munkáiból kihámozható „továbbfejlesztést” vizsgáljuk – az, hogy tényként kezeli a magyar anyanyelvűek Kárpát-medencei jelenlétét a 7. század végétől, miközben erre nincs szilárd bizonyíték. Addig azonban, amíg ilyen nem kerül elő, e feltételezés nem lehet több egy érdekes, de bizonyíthatatlan gondolatkísérletnél.