019 kicsi2019. július 1-én este keltek útra a 7. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció magyar résztvevői Ferihegyről, hogy Kazany, Szamara és Ufa, valamint Moszkva érintésével újabb tudományos kutatásokat végezzenek a korai magyar történelem felderítésében. Az idei évben elsősorban Tatárföld és Baskíria került kutatásunk fókuszába, az a terület, ahol az utóbbi évek paleogenetikai vizsgálatai során valamennyi hazai és nemzetközi kutatócsoport szoros kapcsolatot mutatott ki a 10. századi és a mai magyar népességgel. Első állomásunk Tatárföld, ahol az 1970-es években feltárt kora középkori leletanyag forradalmi változást hozott a magyar őstörténet kutatásában. A Kazanyi Föderatív Egyetemmel és a Tatár Tudományos Akadémia Régészeti Intézetével kötött kutatási megállapodás kapcsán a tankejevkai temetőt választottuk ki az első közös terepmunkára. A nagy kutatási múltra visszatekintő, több mint másfél ezer síros temető első monografikus, bár csak válogatott anyagot tartalmazó francia nyelvű közlése Budapesten jelent meg 1977-ben. Mivel a magasparton fekvő temető folyamatosan pusztul, így kézenfekvő volt, hogy itt kezdjük, illetve folytassuk az 1988-ban abbamaradt feltáró munkát. A tatár kollégákkal a közös kiadású, kétnyelvű, színes katalógus formájában készülő, teljes és modern közlésre törekvő temetőmonográfia kéziratának állapotáról is egyeztettünk.

IJ2 kicsiSzerző: Igaz Levente
 
„Dzú’l-Hiddzsa 18-án [szeptember 3.], pénteken pedig megérkezett Muhammad bin Hásim miniszternek, Zaragoza urának követe s vele öt fogoly turk férfi , akiket meghagytak eredeti külsejükben és ruházatukban. […] A kalifa megszemlélte őket. Felvették az iszlám vallást, majd a kalifa besoroztatta őket testőrei közé.” 
Ibn Hajján a 942-ben elfogott magyarokról, 11. század
 
Jóllehet az utóbbi idők kutatásai több új megállapítást hoztak a 10. századi magyarok harcászatáról, ám a korábbinál jóval árnyaltabb kép ellenére sem tűnik kétségesnek, hogy a merevszarvú összetett refl exíjak csakugyan kiemelkedő szerepet játszottak a magyar oldalon a különféle fegyveres konfliktusokban. Annak ellenére sem, hogy a magyarok a forrásoknak csak egy részében jelennek meg íjukat mesteri szinten – de legalábbis az ellenfelek számára felülmúlhatatlan hatékonysággal – használó lovas harcosokként. Taktikájuk más elemeiről, például a közelharcról szóló, szintúgy gyér adatok elegendőek voltak ahhoz az általánosnak mondható kutatói véleménynek a kialakulásához, amely eleinket szinte csak „könnyű fegyverzetű” lovasíjászként azonosította.

Kun harcos két tartalék nyílvesszőt tart az íjat feszítő kezében. Kakaslomnic, 1420-as évek.

ibrany kicsiSzerző: Petkes Zsolt

Az elkerülhetetlen közelharc elsődleges fegyvere a szablya vagy a kard lehetett, azonban mellettük jelentős szerepet kaptak a korszak jellegzetes ütőfegyverei, a fokosok, a balták és a bárdok is. Bölcs Leó bizánci császár (886–912) Taktika című munkájának magyarokról szóló fejezetében, a fegyverek felsorolásánál ugyan nem említi őket, de a honfoglaló harcosok sírjainak feltárása során a kardokkal vagy a szablyákkal csaknem megegyező számban kerültek elő.

A fegyverek ezen csoportját a formai sokszínűség jellemzi, ahogy erre a megnevezések sokasága is utal: amíg a fokosokat elválaszthatatlannak tartjuk a honfoglaló harcosoktól, addig az egyszerű kivitelű fok nélküli baltákat idegennek érezzük a magyar vitézek fegyverzetétől, pedig ezeket is használták, és ha csekély számban is, de megnyúlt pengéjű bárdok is előbukkannak a 10. századi sírokból.

Nyéltámaszos balta az Ibrány-Esbó halmi temetőből, Jósa András Múzeum, Nyíregyháza

Menü