Magyar Őstörténeti Témacsoport

Szerző: Nagy Kornél

A VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár nevével fémjelzett De administrando imperio című történeti munkában olvasható feljegyzés szerint a türkök – azaz a magyarok – népe a besenyőktől elszenvedett vereség után kettészakadt: egy részük Etelközbe, a másik „Perzsia vidékére” vándorolt. Utóbbiak „valamely okból” megőrizték régi nevüket, amelyet – görögös írással – szavarti aszfali (Sabartoiasphaloi, illetve Sabartoi asphaloi) alakban jegyeztek le. (A másik csoport új nevet használt, a türköt.) A magyarokat érintő információk forrása kérdéses, részben magyar főemberektől, Tormástól és Bulcsútól származtak.

Egyes – egyelőre kellőképpen nem bizonyított – vélekedések szerint a szavárd elnevezés összefüggésben áll a szabir népnévvel. Másrészt a szabartoi alak nagy hasonlóságot mutat az örmény és a muszlim forrásokban található szevordi vagy szjavordi népnévvel. Ők a 9. század eleje óta bizonyíthatóan jelen voltak Örményország Uti nevű tartományában, a Kur/Kura-folyó völgyében, a mai Azerbajdzsán és Örményország határvidékén. Ebben az esetben a De administrando imperióban olvasható „Perzsia vidékén” kifejezés Kelet-Örményországra utalhat, amelyet a latin és a bizánci forrásokban Perszarmeniának neveztek.

Szerző: Csáji László Koppány

A nomadizmus fogalma

Az angol szakirodalomban a vadászó-gyűjtögető népeket és az úgynevezett hordatársadalmakat is nomádnak nevezik, sőt a tengeri nomád is ismert fogalom a hajón közlekedő, szálláshelyeik között vándorló halászokra, és a házaló vagy kézművességből élő vándorló csoportokat is gyakran így nevezik. A közép-európai és orosz szakirodalom szűkebb értelemben használja a fogalmat. Eszerint a lábon hajtható állatállománnyal (lábasjószág) történő, egész éven át tartó rideg szállásváltó állattartást, tehát döntően a nagyállattartásra épülő gazdálkodást folytató társadalmakat vagy társadalmi csoportokat tekintik nomádnak. Minket most elsősorban az eurázsiai nagyállattartó nomadizmus érdekel. Ennek főbb alaptípusai: a tevére, juhra és kecskére épülő elő-ázsiai; a szarvasmarhára, juhra, kecskére és tevére épülő indiai; a juhot, lovat és régebben sokszor szarvasmarhát is tartó belső-ázsiai; a tibeti jak- és lótartó; továbbá az észak-eurázsiai rénszarvastartó nomadizmus.

Szerző: Boldog Zoltán

A honfoglaló magyarság komoly katonai tényezőként jelent meg az európai történelem színpadán, velük pedig a sok helyen már évszázadok óta nem látott sztyeppei harcmodor is újra felbukkant Európa harcterein. A magyar harcosok hadjárataik során nyugat felé messzebbre eljutottak, mint az egykori avarok vagy akár a hunok csapatai – harcaik során sokféle ellenféllel, eltérő harcmodorral találkoztak, más nomád népek harcosain át az erős birodalmi hadakig, nyugati lovagokon át egészen a mórokig. A több mint ezer éve vívott csatáik, sikereik és kudarcaik mára a köztudatban élő hagyománnyá, legendává váltak. Koruk jobb megértéséhez nem pusztán a magyar harcosok kivételes teljesítményét kell elismernünk, de ismernünk kell kortársaikat, ellenfeleiket és szövetségeseiket is, akikkel vívott küzdelmeik formálták kontinensünk történelmét.

A továbbiakban kortárs írott források, régészeti leletek és korabeli ábrázolások felhasználásával készített rekonstrukciós rajzokon kíséreljük meg bemutatni a 9-10. századi Európa harcosait, bár tudjuk, hogy a ”milyenek lehettek” kérdésre teljesen pontos választ sosem tudunk majd adni. 

 

 

Szerző: Kanyó Ferenc

 

Az MTA BTK Őstörténeti Témacsoport egy korábbi írásában Veszprémy László már foglalkozott Anonymus gesztájával. Az ott boncolgatott kérdések, vagyis az, hogy Anonymus mennyiben tekinthető a honfoglalás korára nézve hiteles forrásnak, a mai téma visszatérő eleme lesz. Most a Gesta Hungarorumnak egy olyan tudósítását járom ma körül, amely évszázadokon keresztül mozgatta meg a laikusok és a szakemberek fantáziáját, és amellyel az érdeklődő hírolvasó valószínűleg manapság is találkozik. Ez a kérdéskör nem más, mint Árpád sírjának holléte.

Ha vizsgálni szeretnénk, hogy mikor és milyen körülmények között hunyt el Árpád fejedelem, akkor nem lenne egyszerű dolgunk. A 9-10. század fordulójának magyarokról beszámoló forrásai nem említik Árpád fejedelem halálát. A hazai keletkezésű források közül is mindössze kettő számol be az eseményről.

Az egyik a Tárih-i Üngürüsz (Tarih-i Ungurus). A Thuróczy János krónikáján alapuló oszmán krónika szerzője, érzékelve hogy Árpád halálának a leírása hiányzik az eredeti műből, kiegészítette vele a történetét, ám a temetkezés helyszínéről nem számolt be.